Egy hét. Pontosan, egy hete nem beszélek a fiúkkal, pontosan, egy hete ébredek minden reggel, bedagadt szemmel, pontosan, egy hete alszom el sírva, minden nap, pontosan, egy hete megyek minden reggel, kerülő útan a suliba, és pontosan, két napja akart anyám elráncigálni, egy pszihológushoz emiatt. Nem mentem bele. Nem kell nekem agykurkász. Nem vagyok idegbeteg. Én is tudom, hogy mit kéne tennem. Csak éppenséggel, nem merem megtenni. De, az idő halad tovább, és én, egyre jobban eltávolom a srácoktól. Igazából, kezdem megszokni az egyedüllétet. Így, legalább több időm marad gondolkodni. De hát, kik járnak mindig a fejemben? Segítek, sírógörcsöm lesz tőlük. Persze, hogy a srácok. Így, egész nap magamba kell folytanom a bőgést, és csak otthon kiengedni. Szuper életem van... Igazából, Lindával megbeszéltük, hogy erősek leszünk. Ő, azért lesz erős, hogy tudjon szakítani Daviddal, én meg azért, hogy bocsánatot tudjak kérni. Mert, a héten, egyikünknek sem volt ehhze ereje. Mellesleg, Linda egész végig beteg volt, úgyhogy, minden nap vittem neki a leckét, és elcsevegtünk az ilyen dolgokról.
~Hétfőn~
-Laureeel!-hallottam, Linda hangját valahonnét.
-Szia, Linda-fordultam meg, és szembe találtam magam vele-Mi ez, a nagy boldogság?-mosolyogtam rá, mert barátnőm vigyorgott, mint a vadalma.
-Szakítottam Daviddal!
-És, ezért örülsz olyan nagyon?-néztem furán. Jó, értem én, hogy szeretett volna szakítani, de hát ez, azért nem egy olyan nagy boldogságforrás...
-Neeem, nem ezért-mosolygott-Hanem emlékszel, mondtam, hogy tetszik valaki más, na szóval, ő elhívott sétálni!!!-ugrándozott.
-Tényleg? Ez tök jó!-mosolyogtam rá.
-Az-járt a fellegekben, de hirtelen rámnézett-Te, hogy állsz a fiúkkal? Beszéltél már velük?-komolyodott el.
-Hááát, még nem-sütöttem le a szemem.
-Rendben, de én, nem foglak többet kísérgetni.
-De Lindaaa!
-Nem. Figyu, ezt, csak a te érdekedben teszem. Nem bújdoshatsz előlük életed végéig-simította meg a karom-beszélj velük-mosolyodott el.
-Rendben-sóhajtottam-Ma, beszélni fogok velük-dobbantottam egyet a lábammal-Erős, leszek.
-Ez, a beszéd!-mosolygott. Aztán, becsöngettek. Mikor beértem a terembe, John, és Eward padja felé néztem. John, meglátott. Láttam, hogy egy pillanrta, a szemembe nézett, de rögtön elfordult.
~Óra után~
Ott álltak a folyosón, a falnak dőlve. Ott álltak, és én, feléjük fordultam, és elindultam. Aztán, Brianna elém lépett.
-Laurel, gyere! Beszélnünk kell!-mondta, és elráncigált onnét. Szuper, egy héten át gyűjtögettem erre a bátorságom, és most Brianna közbelép...
-Mi? Miért? Brianna, engdj el!-akadtam ki.
-Bocsi-engedett el-De gyere-mondta, egy fokkal kedvesebben.
-Oké-válaszoltam, aztán kissé idegbajos barátnőm, bevezetett abba a raktár szerűségbe, ahol múltkor beszéltünk.
-Szóval-kezdett bele-Azt hallottam, hogy Linda, szakított Daviddal-vigyorgott-Ez igaz?-tette csípőre a kezét.
-Igen.
-Ó, igen!-ugrott a nyakamba-Ezaz! El sem hiszem!!!-nevetett, boldogan.
-Ez, most mi?-nevettem el magam-Mi történt veled? Hova tűnt, a komor, kimért, felnőttes Brianna?
-Nem tudom-vigyorgott-De, gondolj bele. David, most szomorú, és magányos. Kell valaki, aki megvígasztalja-kacsintott.
-Jaaaj te!-nevettem-De, figyi, most fogok majd beszélni Edwarddal, és Johnnal, szóval, elmondhatom nekik a titkod, ha kell?-Légyszíves, mond igent! Kérlek!
-Oké, de csak akkor, ha nagyon muszály, rendben?-tette karba a kezét.
-Köszi-mosolyogtam.
-Amúgy meg, nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagy, hogy még mindig nem békültél ki velük-hurrá, visszatért a régi Brianna.
-Jólvan, most fogok!-remélem...
-Oké, sok szerencsét-mondta, aztán szó nélkül kisétált az ajtón, engem meg otthagyott egyedül. Ilyenkor, mi játszódhat le a fejében? Néha, nagyon nem értem...
~Kicsit később~
Éppen, a tornaterem előtti folyosón sétáltam, mikor megláttam Johnt, és Edwardot, a szemközti folyosón. Háttal voltak nekem, úgyogy, ők nem láttak. Újra összeszedtem a bátorságom, és megindultam feléjük, mikor valaki az egyik kezével befogta a számat, a másikkal, meg a derekamhoz nyúlt, és elkezdett a tornaterem felé ráncigálni. Sikítoztam, (legalábbis próbáltam, de nem sok sikerrel) rugdalóztam, de semmi. Senki sem volt ott. Egy kicsit féltem, ugyanis, akinek ezt megengedném, hogy viccből csinálja, azok csak John, Edward, esetleg David. De, egyikőjük sem lehetett, mivel az ikreket, láttam ott állni, David, pedig nem ide jár. Mikor elértük a tornatermet, belökött, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Megfordultam, és Alexot pillantottam meg.
-Hülyegyerek! Tudod, hogy megilyedtem?! Mit akarsz?-keltem ki magamból.
-Ha láttad volna magad!-röhögött-Úgy rugdalóztál, mint egy csecsemő.
-Rohadtul nem vagy vicces! Mi a francért rángattál be ide? Mit akarsz?
-Óh, semmi különöset! Csak beszélgessünk, egy kicsit!-vigyorgott gúnyosan.
-Veled aztán nem beszélgetek semmiről!-csattantam fel.
-Márpedig fogsz-fogta meg a kezem, és az ujjinkat, összekulcsolta.
-Szedd le rólam a kezed!-rántottam ki a kezemet az övéből.
-Nyugi van, kislány!-röhögött-Ha már ennyire, nincs semmi téma, beszélgessünk például, a te kis Johnodról-mosolygott gonoszul.
-Mi van Johnnal???-ijedtem meg. Ha csinált vele valamit...
-Nem kell fosni-röhögött-Nincs semmi baja, nem csináltam vele semmit-ennyire, lehet olvasni az arcomról?-csak beszélgessünk róla.
-Mégis, mit beszélgessünk róla?-tettem karba a kezem, és fölvontam a szemöldököm.
-Hát, például azt, hogy mekkora egy hülye nyomorék-vigyorgott-Nem értem, hogy miért bírod annyira.
-Ő, nem az!-szűkítettem össze a szemem.
-Jaj, dehogynem!-nevetett-Te is tudod, hogy igen. Mondd ki!
-Nem!
-Ne áltasd magad-szinte már suttogott-Tudod, hogy az. Mondd ki!
-Nem!!!-ordítottam-Soha nem fogom azt mondani, hogy-ahogy ezt a "hogy" szócskát kimondtam, ajtónyikorgást hallottam, és beléppett valaki a terembe, a hátam mögött-John, egy hülye, nyomorék!-mikor ezt kimondtam, Alex villámgyorsan megfogta derekam, és maga felé kezdett húzni, eközben hallottam egy ajtócsukódást, lesokkolt a dolog, és csak utolsó pillanatban, mikor az ajkai, már csak, pár centiméternyire voltak az enyéimtől, megpofoztam.
-Aú, basszus!-nyúlt az arcához ott, ahol megütöttem.
-Mégis, mit képzelsz??? Egy undorító alak vagy!-mondtam, aztán kirohantam a csarnokból, de még visszaszólt.
-Ezt, még visszakapod!-ordította, de őszintén, nagyon nem érdekelt mit mondd.
Mikor kijöttem a tesiteremből, szerencsére, nem követett. Úgyhogy, nem kellett tovább rohannom. De, akkor megláttam Edwardot. Ilyenkor, azt mondanám, hogy ez elég volt egy napra, és már nincs erőm kibékülni, de most nem. Erős vagyok. Ezért, odamentem hozzá, és megkocogtattam a vállát. Ő, megfordult. Láttam, hogy egy pillanatra meglepődik, de aztán az arca átvette a felgma stílust.
-Mivan? Már nem vagyok irritáló?
-Figyelj...én szeretném, ha kibékülnénk-mondtam félénken, mire csak fölvonta a szemöldökét-Kérlek-kezdtek el hullani a könnyiem-Én, nagyon hülye voltam. Nem tudom, miért mondtam azokat a dolgokat, de nem voltak igazak. Kérlek, bocsáss meg, nem akarlak elveszíteni titeket. Ti vagytok, a legjobb barátaim, és nem bírom ki nélkületek-itt, kitört belőlem a bőgés. Már, nem tudtam semmit se mondani, a kezemet, az arcomba temettem, és épp készültem volna elrohanni, mikor Edward, a derekamnál visszahúzott, és magához ölelt.
-Csssss-simogatta a hajamat-Nincs semmi baj, nyugi. Én sem gondoltam komolyan azt, amit rólad mondtam-mondta, de még mindig sírtam.
-Laurel, nyugi-tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni-Megbocsájtok-mosolyodott el, de még mindig sírdogáltam-Ne sírj, levegő, ki-be, ki-be-nyugtatgatott, és abba is hagytam a bőgést.
-Köszi-mosolyodtam el-Most, milyen szánalmasan festhetek-nevettem el magam.
-Nem is-mosolygott-Najó, talán egy kicsit-vigyorodott el.
-Szemét-mosolyogtam-Amúgy, hol van John? Tőle is bocsánatot akarok kérni-mondtam, mire Edward arcáról, lehervadt a mosoly.
-Ööö...hát az előbb, itt rohant el, és olyasmiket mondogatott, hogy Alex, Laurel, hülye, meg még ilyesmiket. Meg azt, hogy szeretne egyeül lenni.
-Úristen!-kezdtem el szédülni, és ha Edward nem fog meg, talán el is dőlök.
-Laurel, jól vagy? Mi volt ez?-nézett rám aggódó tekintetel, mikor, pár másodperc múlva magamhoz tértem.
-Merre ment John?-néztem rá.
-Arra-mutatott az egyik kijárat felé-De, most mi ez? Nem értem.
-Majd elmondom!-kezdtem el rohanni, az általa mutatott ajtó felé-De most nincs idő!-ordítottam vissza, és még láttam az értetlen arcát, aztán kiléptem a szabad levegőre. Te jó úr isten! John volt az, aki bejött a tesi csarnokba. Azt hitte, hogy azt mondtam rá, hogy egy, hülye nyomorék. Pedig, csak nem hallotta, a mondat első felét. És, azt hitte, hogy megcsókoltam Alexot, mert, csak az utolsó pillanatban pofoztam föl! Te jó isten! Mit csináltam? Ezt, elég nehéz lesz neki megmagyarázni. Ahogy, ezen gondolkoztam, már rég, a suli udvarában voltam. Megtorpantam. Merre is akarok én menni? Körbenéztem, és megláttam, egy ilyen kis viskó szerű építményt. (Ott tárolják, a sulinak az olyan cuccait, mint például, régi, vagy fölösleges iskolapadok, szerszámok, újsággyűjtésre papír stb.) Éppen, csukodótt az ajtaja, de láttam mögötte, egy szőke fejet. Ugyan nem láttam tisztán, mert csak az utolsó pillanatban tudtam megnézni, mielőtt becsukta volna az ajtót, de biztos voltam benne, hogy John az. Közelebb mentem, a "viskóhoz", és benéztem az ablakon. És akkor, megláttam őt. Ott ült a lépcsőn, és csak szomorúan nézett ki a fejéből. Ilyennek, még sosem láttam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése