Nem tudom, mennyi ideig bámultam Johnt. Ahogy ott ült, egyszerűen elvarázsolt. Szívesen néztem volna órákon át, de nem tehettem. Sürgetett az idő. Nagy levegőt vettem, és benyitottam az ajtón. Meghallotta az ajtó nyikorgását, felém nézett, de azonnal el is kapta a tekintetét, mintha nem is venné figyelembe a jelenlétemet, ugyanúgy bámult maga elé.
-John...
-Nem érdekelsz.
-Kérlek...
-Mondtam már. Nem. Jelengleg, te érdekelsz a legkevésbé-nem tudom elmondani, mennyire fájt, ahogy ezeket a szavakat kimondta.
-Rendben, akkor csak hallgass meg. Nem kell, hogy érdekeljen, de hallgass meg-John, erre nem szólt semmit-Én, nagyon sajnálom azokat amiket mondtam. Nem gondoltam komolyan. Csak kiakadtam, amiért mindenáron tudni akartátok, hogy hova megyek-itt, már majdnem bőgtem, de muszály volt tartanom magam. Semmit sem értem volna el azzal, ha elkezdek sírni. John más mint Edward. Őt, sokal mélyebben megbántottam. Ezen, egy pityergés nem segített volna-De, hisz úgymond ez a "dolgotok". A legjobb barátaim vagytok, és a legjobb barátok mindent megosztanak egymással. Én, mégsem akartam elmondani, de most elmondom. Briannához mentem, mert meg akart valamit beszélni velem, négyszemközt. Ténlyeg nagyon sajnálam azokat amiket a fejetekhez vágtam, egyik sem volt igaz. Bocsáss meg, kérlek...-egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Rendben-mondta, én meg föllélegeztem. De John, csak ugyanúgy ott ült mereven. Rám se nézett.
-Most, mi az? Nem értelek, megbocsájtasz, de ugyanolyan ellenséges vagy...
-Tudod mi a bajom Laurel?-emelte föl a hangját, én meg megrezzentem a hirtelen kitörésétől-Tudod? Az a bajom, hogy ugyan bocsánatot kérsz, de ez nem őszinte. Kíváncsi vagyok, meddig fogalmazdtad meg, és magoltad be, ezt a szöveget, hogy hatásosan hangozzon.
-Miről beszélsz?-már potyogtam a könnyiem, próbáltam őket visszatartani, de nem ment.
-Tornaterem, Alex...valami rémlik?-Basszus! Hogy mekkora egy hülye vagyok! Elsősorban, ez miatt haragszik rám...
-Várj! Az nem úgy volt!
-Most jön az a rész, amikor megpróbálod kimagyarázni az eggyértelműt? Mindegy. Tudod, az fáj a legjobban, hogy pont ő. Még, hogyha valaki más lett volna...de miért pont Alex? Az egy...
-Mondom, hogy az nem úgy volt! De különben is, ha úgy lenne, mit érdekelne téged az annyira?
-Nagyon, nem érdekelne. Tőlem aztán csinálhatod ezt... Tudod mit? Menj vissza szépen hozzá, és meséld el neki, hogy nem sikerült átvágni!
-Fogok is!-ezt, nem tudom miért mondtam, tök hülyeség. Gyűlölöm Alexet. De John, kihozott a sodromból....
-Akkor menj!
-Megyek is!
-Jó!
-Jó!-éppen léptem volna ki az ajtón, mikor visszafordultam, és lehajtottam a fejem-Nem, nem jó-sóhajtottam-Kibékülni jöttem, és most csak mégjobban összevesztünk. Nincs semmi köztem, és Alex közt, és rád se mondtam semmi rosszat.
-Nem vagyok se süket, se vak-ezt a beszólását, figyelmen kívül hagytam.
-Az történt, hogy mentem a folyosón, Alex elkapott, és beráncigált a tornaterembe. Én nem is akartam vele beszélni. Aztán, mindenféle dolgokat mondott rólad, és azt akarta, hogy én is kimondjam azokat.
-Erre te kimondtad azokat, hogy hagyjon békén....
-Nem! Amikor bejöttél, éppen egy mondat közepén voltam. A mondtat első fele, amit nem hallottál, az úgy hangzott, "soha nem fogom azt mondani, hogy", és te, ezután léptél be. Aztán, Alex meg akart csókolni, én meg az utolsó pillanatban, pofán csaptam, aztán otthagytam a francba. De te, ezt úgy sem hiszed. Kérdezd meg Alexet, bár lehet, hogy hazdni, fog, szóval nem tudom bizonyítani azt, hogy igazat mondok-amint ezt kimondtam, kirohantam az ajtón, a köttyeim záporoztak. De, ez más volt. Ez, nem az a csuklós, köhögős szerű sírás. Ez csak, a magamba folytott szenvedés. Ezután John pár másodperccel, utánam kiáltott.
-Laurel, várj!-erre, gyorsan visszafordultam, és már szinte ott is volt-Hiszek neked! Sajnálom, hogy eddig nem hittem, de minden olyan valósnak tűnt és...és én, nem bírnám elviselni ha te... te Alexel lennél-vakarta meg a tarkóját.
-Semmi baj-mondtam, mire szorosan magához ölelt, én meg belefúrtam a fejem a vállába-Hiányoztál-suttogtam a fülébe, és mélyen beszívtam az illatát.
-Te is nekem. Nem is tudod, hogy mennyire-puszilta meg, a fejem búbját. Még sokáig álltunk így, mikor John, egy kicsit eltolt magától, és a szemembe nézett. Az egyik kezével, megfogta a hátamat, a másikkal, meg kisimított egy hajtincset az arcomból. Gyengéden, elkezdet maga felé húzni. (De ja vu...nem is kicsit.) Elhatároztam, hogy nem leszek, gyáva. A homlokomat odaérintettem az övéhez. Mindketten elmosolyodtunk. Közben az ujjait, azzal a kezével amivel nem engem ölelt, rákulcsolta az enyémekre. Aztán lágyan megcsókolt. Egész testemben beleremegtem. Olyan volt mint egy álom, egy csodálatos álom, ahol csak ketten vagyunk, és senki más... Mikor elváltak ajkaink, újra John szemébe néztem.
-Édes vagy, amikor elpirulsz-adott egy puszit a homlokomra. Ettől, mégjobban elpirultam.
-Hát, biztosan-nevetem el magam zavaromban, mire John is elmosolyodott. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.
-Laurel?-nézett a szemembe.
-Igen?
-Leszel a ba...?-akart kérdezni valamit, de félbe lett szakítva.
-Halihó!-toppant mellénk Edward. Hogy tud ő mindig a legrosszabb pillanatban megjelenni?! Ehhez már tehetség kell-Mizu?-vigyorgott tovább. Még, mindig nem esett le neki-Valamit megzavartam?-vágott fura fejet.
-Neeem-habogtuk mindketten Johnnal.
-Ja, oké-nyugodott meg-És, kibékültetek már?
-Ja-mondta John.
-Oké, akkor már jogosan kérdezhetem, hogy mégis, mi volt ez a tornatermes izé??? Mindketten, ilyen fél mondatokat mondatok nekem, amiből, ugyan még ilyen kiváló logikával is mint amilyen az enyém, sem tudtam leszűrni, a történteket.
-Hát, az úgy volt hogy-itt lopva Johnra pillantottam, aki aprót bólintott-Alex beráncigált a tornaterembe, és mindenféléket mondott Johnról. Közölte, hogy mondjam ki azokat én is, mire leordítottam, hogy soha nem fogom kimondani. De, John pont akkor jött be, amikor félreérthető volt a helyzet, és úgy hangzott, hogy én is Johnt szidom.
-Ahaaaa. Hát, jó. Okosabb, sokkal nem lettem, de mindegy-legyintett. Ez, azt akarja jelenteni, hogy nem magyarázok érthetően? Kikérem magamnak!-Éééés, most, hogy így újra jóban vagyunk, mi legyen az első dolgunk?-vágott izgatott képet.
-Mondjuk, órára menni, mindjárt becsöngetnek-pillantottam az órámra, aztán bevonultunk a suliba. Szerencsére az, az utolsó óra volt, és sajnos Mr. Rodriguez tartotta. De ami szintén jó volt, hogy azon az órán, mindig Johnnal ülök. Egész végig fogta a kezem. Mondjuk, egy kicsit nehéz volt, mert mindketten jobb kezesek vagyunk de én az ölembe tettem, ő meg ott fogta. Valahogy, gyorsabban eltelt az óra, mint szokott...
~Óra után~
-Hé, ti miért fogjátok egymás kezét?-lépett oda hozzánk Edward, mire gyorsan szétszakadtak a kezeink.
-Öööö háát azért...-kezdte John, de itt rám nézett.
-Azért, mert én...szorítok Johnnak, hogy...sikerüljön a teszt-John, fura arcot vágott. Jólvan, jobb nem jutott eszembe...
-Ez, elég gyenge...Laurel, nem tudsz jól hazudni. De John? Belőled többet néztem volna ki-vigyorgott Edward.
-Akkor, ne hidd el-mondtam, de szerencsére, Mr.Rod' odahívta magához Edwardot, és ő, már nem tért vissza a témához később.
-Amúgy, mit akart Mr.Rod'?-kérdezte, John Edwardtól, mikor már a suliból kifelé caplattunk.
-Ööö, hát idézem: "Te, a klónod, és a szőke kislány, egyszerűen, felháborítóak vagytok! Ha nem akarjátok, hogy behivassuk a szüleiteket...bla bla bla..." A többi részre, már nem nagyon figyeltem oda.
-Mi az, hogy a klónod? Ezt, kikérem magamnak!-röhögött John-Akkor már inkább, te vagy, az én klónom!-vigyorgott.
-Kösz, kösz-ütögette meg testvére vállát Edward-De, általában a klón szokott rosszabbul sikerülni, szóval, egyértelműen, te töltöd be azt a szerepet-vigyorgott.
-Tévedés, idősebb vagyok, vagyis, én voltam előbb, ezért, egyértelműen csak te lehetsz a klón. Mivelhogy, az eredeti, az előbb van.
-Ti, nagyon hülyék vagytok-mosolyogtam.
-Már, hallottuk párszor-adott egy puszit John, erre Edward, csak forgatta a szemét.
~A sarkon~
-Na, akkor sziasztok-köszöntem, aztán egy pillanatig Johnra néztem.
-Ahaaa, értem én-szólt Edward-Oké, akkor most én elfordulok, mintha ha valami nagyon érdekeset látnék a telómon, ti meg csinálhattok amit akartok, a hátam mögött, amit ugyebár, nem látok-mondta, aztán elfordult. Összenéztünk Johnnal. Nem, most egyikünk sem akart semmi "olyat" csinálni, más ragadta meg a tekintetünket. Edward kapucnis pulcsija. Sunyin elmosolyodtunk.
-Te is arra gondolsz amire én?-súgta a fülembe John. Mire csak bólintottam. Aztán, villámgyorsan Edward mögött termedtem, és fölhúztam rá a kapucniját, John pedig meghúzta a kapucnizsinórját, aztán összekötötte, úgy, hogy Edwardnak csak az orra láttszon ki.
-Hééé! Szemetek!-hallatszott tompán áldozatunk hangja, az anyag mögül-Ezt, még visszakapjátok!-mondta, aztán próbálta kibontani a csomót, nem sok sikerrel-Hé, valaki segítene?-kérdezte, egyikünk sem adott választ-Laurel? John? Hahó? Egyáltalán itt vagytok?-erre sem válaszoltunk, de már alig bírtam, ki hogy el ne röhögjem magam-Ezek, most itthagyak?-kérdezte, részben saját magától Edward. Hangtalanul mögéosontam, aztán egy ordítás kiséretében, ráugrottam a hátára. Erre ő megrezzent.
-Jézusom!-röhögött, aztán megfogta a lábam, hogy nehogy leessek-A "szőke kislány" nagyon neveletlen mostanában.
-Most miért?-nevettem.
-Nem szokás óvatlan, és ez estben nem látó-célzott arra, hogy még mindig nem sikerült kikötnie a csomót-emberekre ráugrani.
-Lehet, hogy emberekre nem, de a klónokra nincs szabály-vigyorogtam.
-Aha, már látom, hogy kinek az oldalán állsz-mondta-Na, de most komolyan, John, légyszíves kösd már ki ezt a szart!-röhögött.
-Rendben-lépett oda hozzá-De csak akkor, ha elismered, hogy te vagy a klón.
-Nem.
-Akkor szia...
-Najó, én vagyok a klón, na most légyszíves.
-Oké-röhögött, és kikötötte a csomót.
-Végre! Látok!-vigyorgott Edward.
-Hát, ez fantasztikus-nevettem-Na de nekem, tényleg mennem kéne.
-Oké, szia-mondta Edward, de nem is mozdult.
-Letennél?-röhögtem.
-Ja, télleg!-röhögte el magát ő is-Persze-mondta, és letett a földre.
-Hülye-mondtam neki, és nyomtam egy puszit az arcára. Erre John feje, fölvett egy torz kifejezést-Na, ne nézz már így!-rögöhögtem el magam, aztán neki adtam, egy sokkal hosszabb puszit, mint Edwardnak...
~Otthon~
Ahogy, fölértem a szobámba, ledőltem az ágyamra, és végiggondoltam a napomat. Kijelenthetem, hogy ez volt életem, eddigi legjobb napja. Bolodg vagyok. Nagyon bolodg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése