-"Laurel!", "Úristen! Végre fölébredtél!", "Jaj, de aggódtunk, ez most nagy megkönnyebbülés.", "Hogy érzed magad?", "Laurel, jól vagy?"-hangzottak el efféle szavak, a többiek szájából. Én meg csak pislogtam. Nem értettem semmit. Hogy kerültem én oda???
-Mi történt velem?-szólaltam meg, kissé rekedtes hangon.
-Jaj, kislányom! Agyrázkódásod volt-mondta anya-Egy lány véletlenül eltalált, egy labdával röplabdaedzésen, te meg a földre estél, és beütötted a fejed.
-De azután, már jól volt!-szólt közbe az egyik fiú-Még haza is ment a saját lábán.
-Na, azért ne túlozz-mosolygott a másik-Minden lépésnél össze vissza dülöngélt-ezt nem értem... Ők mégis honnan tudják? Gondolom, anya elmondta az ápoló nőnek, ők meg túlbuzgó hallgatózók, és ami nem az ő dolguk, azt is muszáj elmondaniuk mintha tudnák. Az érdekes csak az volt, hogy rajtam kívül, senki nem nézett rájuk furán. Sőt, anya elmélkedve bólogatott.
-Ez érdekes.
-Mióta vagyok itt?-szólaltam meg újra.
-Egy hete.
-Egy hete??? Jézusom. Mit gondolhatnak a többiek, a suliban, miért hiányoztam ennyit. És milyen rossz lesz majd, ilyen sokat pótolni-vágtam fájdalmas arcot.
-Nyugi, már minden barátod tud erről. Linda még be is jött a kórházba-mosolyodott el anya.
-Linda? Ki az a Linda?-vágtam értetlen fejet.
-Nem tudod ki az a Linda?-nézett furán, és enyhén riadtan anya.
-Hát nem.
-És azt tudod, ki az a Brianna?
-Nem-miért mondogatja ismeretlenek nevét?
-És olyan sem rémlik, hogy John és Edward?-kérdezte elvékonyodott hangon az egyik szőke srác.
-Nem! De hagyjatok már békén! Miért kérdezgetitek ismeretlenek nevét??? Sőt, ti egyáltalán mit kerestek itt?-mutattam az ikrekre-Nem is ismerlek titeket!!!-akadtam ki.
-Amnézia...-hajtotta le a fejét anya.
-Hogy micsoda?-néztem rá döbbenten.
-Laurel, szerintem amnéziád van-nézett a szemembe. Az áplónő meg csak egyetértően bólogatott.
-Mégis miből gondolod?-estem kétségbe.
-Azok a nevek, akiket mondtam. Őket ismered, de mégsem emlékszel rájuk.
-De, de várj!-és elkezdtem az agyamban kutatni anya által mondott nevek gazdái után.
-Semmi értelme-sóhajtott.
-De várj már! Hátha eszembe jutnak-tiltakoztam.
-Ha az nem jut eszedbe, hogy ki az a John és Edward, akkor ez reménytelen-vonta meg a vállát szomorúan. John és Edward...John és Edward...John és Edward...kik azok???
-Megvan!-kiáltottam föl a kelletnél talán egy kicsit hangosabban, mire mindenki érdeklődve felém fordult-Volt egy tanárom, akinek az volt a keresztneve, hogy John. És általános suliban volt egy évfolyamtársam akit úgy hívtak, hogy Edward-jelentettem büszkán, mire anya csak a fejét fogta.
-Nem! Bemutatom neked Johnt, és Edwardot-mutatott a szőke ikrekre-Ők a legjobb barátaid-mondta. De én, nem nagyon akartam hinni neki.
-A legjobb barátaim?-néztem anyára, aztán a srácokra-Ti vagytok a legjobb barátaim?
-Igen, én vagyok John, ő meg Edward-biccentett a fejével testvére felé, ha jól szűrtem le az infókat, John.
-Miért nézel így?-kérdezte Edward-Nem hiszel nekünk?-mosolyodott el.
-Hát de, csa ez olyan fura. Mármint, értitek, olyan mintha az egyik pillanatról a másikra lennének barátaim. Anélkül, hogy egyáltalán ismerném őket.
-Akkor ezeket nézd meg-nyomta a kezembe a telefonját John. Ránéztem a képernyőre, és egy kép volt rajta. Hármunkról. Én középen vagyok, és mosolygok a kamerába, a srácok meg oldalról egy-egy puszit adnak. Aztán egy másik, a fiúk szmokingban, én pedig báli ruhában vagyok. És egy harmadik, egy szökűkút szélén ülünk, mindhárman mosolygunk, és a térdünkre könyökölünk. És egy negyedik, és egy ötödik, és vagy még húsz kép. Elámulva figyeltem őket.
-Na mi az?-bökött oldalba Edward.
-Semmi, csak ez még mindig nagyon fura. Nem emlékszem semmire, és nem tudom felfogni, hogy ezek megtörténtek.
-Hát az szar lehet-röhögött John.
-Kösz az együttérzést-boxoltam bele a vállába.
-Régen is mindig ezt csináltad-mosolygott.
-Mármint mit?-mosolyogtam vissza.
-Ezt-boxolt bele ő is az én vállamba. Aztán fölnézett rám, egyenesen a szemembe.
-Na látod, hogy nem is olyan félelmetes ez a csúnya, gonosz iskola? Igaz?-vigyorgott Edward.
-Nagyon vicces-grimaszoltam. Én tényleg paráztam.
-De most komolyan, mitől félsz?-nézett mélyen a szemembe.
-Hát, ööö... hogy nem leszek szimpatikus másoknak, meg ilyenek...
-De hát már mindenki ismer téged!-nevette el magát John. Tényleg, ez kiment a fejemből...
-De lehet, hogy most már nem leszek nekik szimpatikus! Lehet, hogy azóta megváltoztam!-tiltakoztam.
-Még mindig ugyanolyan hülyeségek miatt tudsz bepörögni. Nyugi, nem változtál meg-mosolygott rám "kedvesen" Edward. Aztán becsöngettek, amitől szintén görcsbe rándult a gyomrom. De John és Edward ott volt mellettem, és segített. Ez nagyon sokat jelentett. Olyan, mintha már ezer éve ismerném őket. Igazából, már tényleg elég rég óta ismerem őket, de abból nem emlékszem semmire... Az óra igazából nem volt olyan félelmetes, mint gondoltam. Sőt, egyáltalán nem volt félelmetes. A tanár teljesen képben volt, bemutatkozzot, és mondta, hogy nekem nem kell, mert már ismer. Körübelül minden órán ez volt. Aztán egyik szünetben összefutottunk Lindával.
-Sziasztok. Mizu?-köszöntött minket.
-Semmi, és veled?-mosolyogtam.
-Képzeld, Nick elhívott randizni!-ugrándozott, mire én értetlenül néztem rá. Ki az a Nick?
-Hogy ki?
-Ja, tényleg, te ezt nem tudod. Nick az a fiú, aki tetszik nekem. Elhívott randizni! Mehetnénk akár duplarandira is!-vigyorgott.
-Mi? Kivel?-értetlenkedtem újból.
-Laurel, ugye tudod, hogy John nem csak az egyik barátod, hanem a pa...-ahogy ez ki akarta mondani egy pillanatra hirtelen elhalgatott. Mögém nézett. A tekintete egy kicsit riadt volt. Aztán újra rám nézett. Mindezt, két másodperc leforgása alatt-A pa-padtársad is-hátranéztem. Nem láttam semmi érdekeset. Edward a telefonját nyomkodta, John pedig a táskájában matatott. Különös...
-Ööö, hát nem tudtam.
-Tényleg?-kezdett el kínjában vihorászni-Hát persze, mert még nem volt Mr. Rod'-al órátok-mosolygott tovább idiótán. Nem értem. Most, ez mi volt? Valaki nem akarta, hogy megtudjam, hogy John a padtrásam, vagy mi van? Elég zavaros...
Órák után, együtt indultunk haza, Brianna, Linda, John, Edward és én. Útközben Linda, és Brianna levállt, így hárman mentünk tovább. A srácok nagyon hülyék voltak, amit meg is mondtam nekik. Erre csak megvonták a vállukat, és közölték, hogy már mondtam. Remélem, nem mondogatom el mindenkinek az összes olyan dolgot, amit már mondtam. Elég unalmas társaság lehetek akkor. De sajnos, nem tudom leellenőrizni, mert még mindig nem emlékszem semmire! El fog ez múlni? Vagy életemnek ez a negyed éve örökre feledésbe merül? Nem tudom, és ez a legrosszabb. Nem élhetek örökké abban reménykedve, hogy talán majd visszatérnek az emlékek. Ha legalább megmondanák, hogy nem fognak... Akkor nem reménykednék minden reggel abban, hogy talán ez az a nap... De az orvos semmi konkrétat nem állított mikor rákérdeztünk. Csak közölte, hogy lehet. De akkor az is lehet, hogy nem! Nem tudok semmit sem. Ráadásul úgy érzem, a barátaim valamit titkolnak előttem. Totál káosz minden...
-Ez érdekes.
-Mióta vagyok itt?-szólaltam meg újra.
-Egy hete.
-Egy hete??? Jézusom. Mit gondolhatnak a többiek, a suliban, miért hiányoztam ennyit. És milyen rossz lesz majd, ilyen sokat pótolni-vágtam fájdalmas arcot.
-Nyugi, már minden barátod tud erről. Linda még be is jött a kórházba-mosolyodott el anya.
-Linda? Ki az a Linda?-vágtam értetlen fejet.
-Nem tudod ki az a Linda?-nézett furán, és enyhén riadtan anya.
-Hát nem.
-És azt tudod, ki az a Brianna?
-Nem-miért mondogatja ismeretlenek nevét?
-És olyan sem rémlik, hogy John és Edward?-kérdezte elvékonyodott hangon az egyik szőke srác.
-Nem! De hagyjatok már békén! Miért kérdezgetitek ismeretlenek nevét??? Sőt, ti egyáltalán mit kerestek itt?-mutattam az ikrekre-Nem is ismerlek titeket!!!-akadtam ki.
-Amnézia...-hajtotta le a fejét anya.
-Hogy micsoda?-néztem rá döbbenten.
-Laurel, szerintem amnéziád van-nézett a szemembe. Az áplónő meg csak egyetértően bólogatott.
-Mégis miből gondolod?-estem kétségbe.
-Azok a nevek, akiket mondtam. Őket ismered, de mégsem emlékszel rájuk.
-De, de várj!-és elkezdtem az agyamban kutatni anya által mondott nevek gazdái után.
-Semmi értelme-sóhajtott.
-De várj már! Hátha eszembe jutnak-tiltakoztam.
-Ha az nem jut eszedbe, hogy ki az a John és Edward, akkor ez reménytelen-vonta meg a vállát szomorúan. John és Edward...John és Edward...John és Edward...kik azok???
-Megvan!-kiáltottam föl a kelletnél talán egy kicsit hangosabban, mire mindenki érdeklődve felém fordult-Volt egy tanárom, akinek az volt a keresztneve, hogy John. És általános suliban volt egy évfolyamtársam akit úgy hívtak, hogy Edward-jelentettem büszkán, mire anya csak a fejét fogta.
-Nem! Bemutatom neked Johnt, és Edwardot-mutatott a szőke ikrekre-Ők a legjobb barátaid-mondta. De én, nem nagyon akartam hinni neki.
-A legjobb barátaim?-néztem anyára, aztán a srácokra-Ti vagytok a legjobb barátaim?
-Igen, én vagyok John, ő meg Edward-biccentett a fejével testvére felé, ha jól szűrtem le az infókat, John.
-Miért nézel így?-kérdezte Edward-Nem hiszel nekünk?-mosolyodott el.
-Hát de, csa ez olyan fura. Mármint, értitek, olyan mintha az egyik pillanatról a másikra lennének barátaim. Anélkül, hogy egyáltalán ismerném őket.
-Akkor ezeket nézd meg-nyomta a kezembe a telefonját John. Ránéztem a képernyőre, és egy kép volt rajta. Hármunkról. Én középen vagyok, és mosolygok a kamerába, a srácok meg oldalról egy-egy puszit adnak. Aztán egy másik, a fiúk szmokingban, én pedig báli ruhában vagyok. És egy harmadik, egy szökűkút szélén ülünk, mindhárman mosolygunk, és a térdünkre könyökölünk. És egy negyedik, és egy ötödik, és vagy még húsz kép. Elámulva figyeltem őket.
-Na mi az?-bökött oldalba Edward.
-Semmi, csak ez még mindig nagyon fura. Nem emlékszem semmire, és nem tudom felfogni, hogy ezek megtörténtek.
-Hát az szar lehet-röhögött John.
-Kösz az együttérzést-boxoltam bele a vállába.
-Régen is mindig ezt csináltad-mosolygott.
-Mármint mit?-mosolyogtam vissza.
-Ezt-boxolt bele ő is az én vállamba. Aztán fölnézett rám, egyenesen a szemembe.
~Egy héttel később~
És végre! Végre eljött az a nap, amikor kiengedtek a kórháznól. Szörnyű volt bent lenni. Egyedül a délutánok vígsztaltak meg, amikor átjöttek a srácok. De nem csak egyedül, hozták magukkal az állítólagos barátaimat is. (Szerencsére hamar megcáfolták az "állítólagos" jelzőt) Mindenki nagyon kedves, bár Brianna kicsit fura. De alapjából véve, ő is jófej. Aztán van Linda, aki mindig mosolyog. És van David, Brianna pasija. Azt mondta, hogy nemrég jöttek össze. Szóval, eddig úgy néz ki, szimpatikusak a barátaim. Még jó, mit mondtam volna nekik, ha nem lettek volna azok? Bár ha egyszer már összebarátkoztam velük, nem értem, most miért lettek volna unszimpatikusak. Mindegy. Az első korházon kívül töltött napomon, a többiek meg akarták mutatni a várost, de anya nem engedett el, mondván, "hogy még csak most jöttem ki a kórházból", de az egész napos stabil, szédülés, fejfájás, és ájulás nélküli állapotom után, másnap már belement. Szóval, ugyan egy nappal eltolódva, de megvalósítottuk a tervünket. Megmutatták, az állításuk szerint, a városban a "jelentősebb" vagy éppen a "viccesebb" helyeket. Például volt olyan, hogy megálltunk egy épület előtt, John levágódott a földre, és csak úgy spontán, elkezdett röhögni. Pár másodperc után, Edward követte a pédáját, így már ketten fetrengtek a földön. Nem sokkal később, Linda is beszállt a röhögésbe, de ő csak szolídabban, a falnak dőlve hahotázott. Egyedül csak Brianna volt rendíthetelen, hiszen David is elnevette magát. Meg persze én, aki nem tudta, hogy mi is az olyan vicces. Sajnos erre nem is kaptam kielégítő választ, mert abból amit elmondtak, csak valami olyasmit tudtam leszűrni, hogy "valami vicces dolgon". Ezt, azt hiszem magamtól is kitaláltam volna...De mindegy, ők már csak ilyenek. A kórházon kívül töltött harmadik napom, volt egyben az első sulinapom is. Vagyis, az agyrázkódás utáni első sulinapom. A srácok, még amikor sétáltunk, megmutatták, hogy reggel hova menjek. Azt mondták, minden reggel a sarkon szoktunk találkozni. Talán nem tévedek el. Bár mondjuk az én szerencsémmel...
~A suliban~
-Na látod, hogy nem is olyan félelmetes ez a csúnya, gonosz iskola? Igaz?-vigyorgott Edward.
-Nagyon vicces-grimaszoltam. Én tényleg paráztam.
-De most komolyan, mitől félsz?-nézett mélyen a szemembe.
-Hát, ööö... hogy nem leszek szimpatikus másoknak, meg ilyenek...
-De hát már mindenki ismer téged!-nevette el magát John. Tényleg, ez kiment a fejemből...
-De lehet, hogy most már nem leszek nekik szimpatikus! Lehet, hogy azóta megváltoztam!-tiltakoztam.
-Még mindig ugyanolyan hülyeségek miatt tudsz bepörögni. Nyugi, nem változtál meg-mosolygott rám "kedvesen" Edward. Aztán becsöngettek, amitől szintén görcsbe rándult a gyomrom. De John és Edward ott volt mellettem, és segített. Ez nagyon sokat jelentett. Olyan, mintha már ezer éve ismerném őket. Igazából, már tényleg elég rég óta ismerem őket, de abból nem emlékszem semmire... Az óra igazából nem volt olyan félelmetes, mint gondoltam. Sőt, egyáltalán nem volt félelmetes. A tanár teljesen képben volt, bemutatkozzot, és mondta, hogy nekem nem kell, mert már ismer. Körübelül minden órán ez volt. Aztán egyik szünetben összefutottunk Lindával.
-Sziasztok. Mizu?-köszöntött minket.
-Semmi, és veled?-mosolyogtam.
-Képzeld, Nick elhívott randizni!-ugrándozott, mire én értetlenül néztem rá. Ki az a Nick?
-Hogy ki?
-Ja, tényleg, te ezt nem tudod. Nick az a fiú, aki tetszik nekem. Elhívott randizni! Mehetnénk akár duplarandira is!-vigyorgott.
-Mi? Kivel?-értetlenkedtem újból.
-Laurel, ugye tudod, hogy John nem csak az egyik barátod, hanem a pa...-ahogy ez ki akarta mondani egy pillanatra hirtelen elhalgatott. Mögém nézett. A tekintete egy kicsit riadt volt. Aztán újra rám nézett. Mindezt, két másodperc leforgása alatt-A pa-padtársad is-hátranéztem. Nem láttam semmi érdekeset. Edward a telefonját nyomkodta, John pedig a táskájában matatott. Különös...
-Ööö, hát nem tudtam.
-Tényleg?-kezdett el kínjában vihorászni-Hát persze, mert még nem volt Mr. Rod'-al órátok-mosolygott tovább idiótán. Nem értem. Most, ez mi volt? Valaki nem akarta, hogy megtudjam, hogy John a padtrásam, vagy mi van? Elég zavaros...
Órák után, együtt indultunk haza, Brianna, Linda, John, Edward és én. Útközben Linda, és Brianna levállt, így hárman mentünk tovább. A srácok nagyon hülyék voltak, amit meg is mondtam nekik. Erre csak megvonták a vállukat, és közölték, hogy már mondtam. Remélem, nem mondogatom el mindenkinek az összes olyan dolgot, amit már mondtam. Elég unalmas társaság lehetek akkor. De sajnos, nem tudom leellenőrizni, mert még mindig nem emlékszem semmire! El fog ez múlni? Vagy életemnek ez a negyed éve örökre feledésbe merül? Nem tudom, és ez a legrosszabb. Nem élhetek örökké abban reménykedve, hogy talán majd visszatérnek az emlékek. Ha legalább megmondanák, hogy nem fognak... Akkor nem reménykednék minden reggel abban, hogy talán ez az a nap... De az orvos semmi konkrétat nem állított mikor rákérdeztünk. Csak közölte, hogy lehet. De akkor az is lehet, hogy nem! Nem tudok semmit sem. Ráadásul úgy érzem, a barátaim valamit titkolnak előttem. Totál káosz minden...
