13.Bünti-nuku

Úristen...te jó ég...hát majdnem egy év kihagyás után most újra itt van az új rész, szóval remélem tetszeni fog...:)

Már egészen megszoktam, hogy én vagyok az, aki soha nem tud semmit. Ugyanis azok a mondatok amik azzal kezdődnek, hogy "emlékeztek" és röhögéssel fejeződnek be, engem nem igazán hoznak lázba. Kiszorítottnak érzem magam. Persze nem a többieket hibáztatom, ők tényleg próbálnak segíteni. Csak egy vicc már nem annyira humoros, miután mindenki jól kiröhögte magát, és egy emlék elmondva már nem olyan élvezetes mint amikor az ember átéli. De ez van, és nem tudok semmit sem tenni, csak reménykedni... Körülbelül az egész hét azzal telt, hogy mindenki megkérdezte tőlem, hogy "Rám sem emlékszel?" És amikor mondtam, hogy nem, bemutatkoztak. A felét sem bírtam megjegyezni. A legkínosabb az volt amikor valaki szintén megkérdezte, és én szintén nemleges választ adtam rá, aztán pedig közölte, hogy pedig ő már bemutatkozott... Hát igen, ez a Laurel style. Pfff... Bár aki már bemutatkozott, az miért mutatkozik be mégegyszer? Hol ebben a logika?! De inkább hagyjuk, csak mégjobban fölidegesítem magamat.

~Péntek~

-Sziasztok- köszöntem a többieknek mikor beértem az osztályterembe. Igen, egyedül. Csak én. Ugyanis a srácok valamiért nem jöttek oda a sarokra, és a suliban sem találkoztam velük. Ezek egyedül hagytak? Pont most?
-Szia Laurel-mosolygott rám Linda, mikor letelepedtem mellé a padba-A fiúk?
- Nem tudom-vontam meg a vállam-Ma még nem láttam őket-sóhajtottam.
- Ha már te sem tudod, akkor elképzelni nem bírom, hogy hova tűnhettek-csóválta meg a fejét mosolyogva, aztán elővett egy tollat a táskájából és lerakta az asztalra.
-Igazából, én sem bírom elképzelni-vontam meg a vállam, aztán elkezdődött az óra. Mikor már úgy huszonöt perce hallgattuk Mrs.Hillgen összekuszálódott szavait valami matematika egyenletről, ordítást hallottunk a folyosóról, aztán kinyílt az ajtó, és két gyerek szó szerint beesett rajta. Én megijedtem, hogy nem ütötték-e be magukat, de ők csak feküdtek a földön és röhögtek. Igen, matek óra közepén. Hagy ne kelljen leírnom a tanár arckifejezését. A bőrszíne leginkább egy paradicsomra ütött.
-Sajnálom, hogy elkéstünk, de tudja Edward...-kezdte az egyik lihegve, mikor föltápászkodtak.
-Mi az, hogy Edward??? Ez a te hibád volt!-háborodott föl a másik.
-Még, hogy az enyém! Nem én löktelek meg!!!-hadonászott a kezével.
-Nem én ragadtam be egy lyukba!-vágott vissza.
-Az miattad volt!!!
-Elég legyeeen!!!-ordította el magát Mrs.Hillgen-Mindketten föl az igazgatóhoz!!!-üvöltötte artikulátlanul, és az ajtó felé mutatott.
-De...-kezdtek volna magyarázkodni a szőkeségek.
-Most!!!-lökdöste ki őket a folyosóra, aztán mikor becsukta az ajtót, leporolta a kezét amolyan "na ez is el van intézve" stílusban. Aggodalmasan Lindára néztem, de ő csak mosolygott, és a kezét a szájára tapasztotta, nehogy elnevesse magát. Az óra ezek után már eléggé szétesett. Senki sem figyelt a matekra, szerintem még a tanár is elkalandozott a gondolataiban, hogy milyen jól kihajította a srácokat. De jó neki. Szünetben azonnal az igazgató irodába rohantam, és benyitottam az ajtón. Hát a srácok nem voltak ott, viszont az igazgató és az egyik tanárnő egy elég érdekes helyzetben igen. Azonnal visszacsuktam, és próbáltam elmenekülni, hátha nem látták meg, hogy ki vagyok. De már késő volt. Kiszaladtak utánam, és a kezembe nyomtak egy büntetőszobás cetlit, mondván, hogy nem szabad benyitni kopogás nélkül. Jó, mondjuk erre tényleg gondolhattam volna de na... Szerintem nem csak a kopogás hiánya miatt kaptam. Mikor visszamentem a folyosóra egyenesen a fiúkba ütköztem.
-Mégis mi történt?-kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
-Tudod John...
-Tudod Edward-vágott közbe az említett személy.
-Ha megint így mondjátok, semmit sem fogok érteni! Mondd el mondjuk te-mutattam Edwardra, és karba tettem a kezem.
-Szóval, épp jöttünk a suliba, én meg véletlenül nekimentem Johnnak, mire ő szándékosan oldalra vetődött, és belenyomta a lábát egy résbe a falban. Persze beszorult-röhögte el magát.
-Ne beszélj már hülyeségeket! Laurel, én elmondom, hogy mi volt igazából. Jöttünk suliba, és Edward szándékosan nekilökött a falnak, aztán pedig beszorult a lábam!-háborodott föl John.
-Nem is igaz! Tudod mikor löklek én neki szándékosan a falnak???-háborodott föl Edward is.
-Na mikor?-tárta szét a kaját John.
-Most!-mondta, aztán taszított egyet a testvérén aki csakugyan nekiesett a falnak. John, már lökte volna vissza Edwardot mikor közéjük álltam.
-Na jó! Elég! Körülbelül össze tudom most már rakni, hogy mi történt-nevettem el magam-Amúgy meg, nagyon szépen köszönöm! Miattatok mehetek a büntibe délután!-vágtam sértődött arcot, de nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el a két srác döbbent arcát látva.
-Mi az, hogy miattunk? Nem is csináltunk semmit!-hitetlenkedett Edward, de elnevette magát.
-Legalábbis olyat ami miatt te büntibe kerülhetnél-tette hozzá John.
-Titeket kerestelek az igazgató irodájában, és kopogás nélkül nyitottam be-vontam meg a vállam-De azt hiszem inkább azzal érdemeltem ki a büntetést, hogy az igazgató, és az egyik tanár igen testközéppontú kommunikációját megzavartam-mondtam, mire a srácok sunyin elvigyorodtak, jelezvén, hogy értik miről beszélek. A nap során kiderült, hogy a fiúk nem fognak beírást kapni, csak el kell menniük a büntibe. Pont oda ahova én is megyek. Már előre sajnálom a tanárt. Ha mi hárman együtt vagyunk, akkor nem lesz nyugodt délutánja, azt biztosíthatom. De legalább nem fogok unatkozni. Mikor becsöngettek a fiúk magukat meghúzva mentek be órára, hiszen már az egész suliban eljárt a hír, hogy mit műveltek.
Szerencsére a tanár jó fej volt és nem foglalkozott velük, hanem mindenkinek adott egy szórólapot az "őszi táborról". Elég jónak tűnik. Bár nem tudom, hogy menjek-e. Annyira még nem ismerem a többieket, hogy egy hetet csak velük töltsek... De ők ismernek. Biztos nem lesz semmi baj.
Délután már mentem volna haza de sehol sem találtam a fiúkat. Körbejártam az egész iskolát mikor egy eldugott teremből furcsa zajokat hallottam. Vagyis két idegbeteg röhögést meg egy tanár ordítozását. Ebből már gondoltam, hogy ők azok csak az nem volt tiszta, hogy miért vannak ott. De mikor benyitottam minden leesett. Mr.Rodriguez elvetemült tekintete rám szegeződött és tett két lépést felém.
-Úgy néz ki mégis óhajtottál megjelenni itt?-mászott bele a képembe, és azt hiszem a nyálából egy csöpp rám is került...
-Sajnálom, tudja én elfelejtettem...
-És ezt el is higgyem?-vonta föl a szemöldökét és karba tette a kezét.
-Igen! Ez az igazság!-néztem rá nagy szemekkel.
-Tudod mit? Ha elhallgattatod a klónokat  akkor eltekintek a késésedtől-nézett a még mindig röhögő Edwardra és Johnra. Gyorsan motyogtam valami köszönöm félét aztán odatoltam egy széket a srácok asztalához. Edward egy pillanatra fölnézett, aztán hirtelen mikor meglátott engem, ijedtében hátraesett a széken. A nagy puffanásra mindenki odanézett és sajnos a mindenkibe Mr.Rod' is beletartozik. Ám nem kezdett el kiabálni vagy valami hasonló, hanem csak lenézően ránk pillantott aztán megrázta a fejét és sóhajtott egyet. Így nyugodtan fordultam vissza Edwardhoz aki idő közben John segítségével már feltápászkodott a földről. Az ölembe vettem a táskámat, kikutattam belőle a szórólapot és az asztalra tettem.
-Ti jöttök?-suttogtam épp elég hangosan ahhoz, hogy ők meghallják de Mr.Rod' már ne.
-Még szép!-vigyorodott el John, és oldalba bökte Ed-et. Sunyin összemosolyodtak. Gondolom milyen sztorik ugorhattak be nekik. Ha ezeket, és egy ottalvós tábort összepasszintunk, abból semmi jó nem sülhet ki...
-Te?-kérdezte Edward, miközben a tollából éppen köpőcsövet próbált készíteni.
-Hát...még nem igazán tudom...hiszen...
-EZ MÉGIS MELYIK VOLT?!-hallatszódott a hátunk mögül szeretett tanárunk ordítása, aztán mikor odanéztünk, mintha valami misztikus, ősi indiántáncot járna, elkezdett rángatózni, és kapálózva vakarni magát. Össze-vissza lépkedett, és csapkodott. Elég abszurd látvány volt. Mikor végre leállt, egyenesen felénk vette az irányt. Tisztán láttam...az erek csak úgy lüktettek a nyakán
-Anthony! Eddig elnéző voltam...de ezúttal nagyon megbánod...-közeledett hozzánk fenyegető lassúsággal.
-Tanár bácsi, nem értem miről tetszik beszélni, de inkább maradjunk az Edwardnél ha lehet-mosolyodott el ártatlanul és a fejét oldalra hajtotta. Ezt talán nem kellett volna.
-Ne nézz engem hülyének gyerek!-csapott az asztalra-Mindig ti csináljátok a balhét!!! Mégis ki más lett volna???
-Tanár úr...kérem elmagyarázná, hogy mégis mit "csináltunk"?-mutattam nyuszifület a levegőbe. A szeme elkerekedett és hirtelen elordította magát. Csak úgy. Még értelme sem volt, egy eltorzult torokhang volt csupán. Ám az eredménye megvolt. Mindenki ijedten rezzent össze, főleg szegény Edward, aki történetesen csak húsz centire volt tőle, és annyira megijedt, hogy újra, immár másodszor is hátraesett a széken. Ezután egy nagy koppanás, és egy fájdalmas nyögés hallatszódott a földről. Ez nem az ő napja...
-Mindhárman...tűnés...innét-mutatott az ajtó felé meggyötört tanárunk, és egy ijesztő vigyor ült ki a képére.
-De hát ez egy büntetés...
-MOST!!!-rúgott bele a padunkba. Komolyan...ez az ember beteg. Értem én, hogy nem vagyunk a legkönnyebb esetek de ez azért már durva. Lassan kikullogtunk a teremből, ő pedig ránk csapta az ajtót. Már tudom, máskor hogy kell megúszni a büntit...

12.Örökre elfelejtem...?

Sziasztok! Ezer bocsi, hogy csak most hoztam meg. A kövivel megpróbálok sietni, ígérem, de semmi konkrétat nem tudok mondani. Szóval csak annyi, hogy remélem tetszeni fog a rész. És még azt is elárulom, hogy az elkövetkezendő részekben fog történni valami... Ennél többet nem szeretnék elmondani. Hiszek a meglepetés erejében. Köszönöm, hogy olvastok. Puszi :)

-"Laurel!", "Úristen! Végre fölébredtél!", "Jaj, de aggódtunk, ez most nagy megkönnyebbülés.", "Hogy érzed magad?", "Laurel, jól vagy?"-hangzottak el efféle szavak, a többiek szájából. Én meg csak pislogtam. Nem értettem semmit. Hogy kerültem én oda???

-Mi történt velem?-szólaltam meg, kissé rekedtes hangon. 

-Jaj, kislányom! Agyrázkódásod volt-mondta anya-Egy lány véletlenül eltalált, egy labdával röplabdaedzésen, te meg a földre estél, és beütötted a fejed.

-De azután, már jól volt!-szólt közbe az egyik fiú-Még haza is ment a saját lábán.

-Na, azért ne túlozz-mosolygott a másik-Minden lépésnél össze vissza dülöngélt-ezt nem értem... Ők mégis honnan tudják? Gondolom, anya elmondta az ápoló nőnek, ők meg túlbuzgó hallgatózók, és ami nem az ő dolguk, azt is muszáj elmondaniuk mintha tudnák. Az érdekes csak az volt, hogy rajtam kívül, senki nem nézett rájuk furán. Sőt, anya elmélkedve bólogatott.
-Ez érdekes.
-Mióta vagyok itt?-szólaltam meg újra.
-Egy hete.
-Egy hete??? Jézusom. Mit gondolhatnak a többiek, a suliban, miért hiányoztam ennyit. És milyen rossz lesz majd, ilyen sokat pótolni-vágtam fájdalmas arcot.
-Nyugi, már minden barátod tud erről. Linda még be is jött a kórházba-mosolyodott el anya.
-Linda? Ki az a Linda?-vágtam értetlen fejet.
-Nem tudod ki az a Linda?-nézett furán, és enyhén riadtan anya.
-Hát nem.
-És azt tudod, ki az a Brianna?
-Nem-miért mondogatja ismeretlenek nevét?
-És olyan sem rémlik, hogy John és Edward?-kérdezte elvékonyodott hangon az egyik szőke srác.
-Nem! De hagyjatok már békén! Miért kérdezgetitek ismeretlenek nevét??? Sőt, ti egyáltalán mit kerestek itt?-mutattam az ikrekre-Nem is ismerlek titeket!!!-akadtam ki.
-Amnézia...-hajtotta le a fejét anya.
-Hogy micsoda?-néztem rá döbbenten.
-Laurel, szerintem amnéziád van-nézett a szemembe. Az áplónő meg csak egyetértően bólogatott.
-Mégis miből gondolod?-estem kétségbe.
-Azok a nevek, akiket mondtam. Őket ismered, de mégsem emlékszel rájuk.
-De, de várj!-és elkezdtem az agyamban kutatni anya által mondott nevek gazdái után.
-Semmi értelme-sóhajtott.
-De várj már! Hátha eszembe jutnak-tiltakoztam.
-Ha az nem jut eszedbe, hogy ki az a John és Edward, akkor ez reménytelen-vonta meg a vállát szomorúan. John és Edward...John és Edward...John és Edward...kik azok???
-Megvan!-kiáltottam föl a kelletnél talán egy kicsit hangosabban, mire mindenki érdeklődve felém fordult-Volt egy tanárom, akinek az volt a keresztneve, hogy John. És általános suliban volt egy évfolyamtársam akit úgy hívtak, hogy Edward-jelentettem büszkán, mire anya csak a fejét fogta.
-Nem! Bemutatom neked Johnt, és Edwardot-mutatott a szőke ikrekre-Ők a legjobb barátaid-mondta. De én, nem nagyon akartam hinni neki.
-A legjobb barátaim?-néztem anyára, aztán a srácokra-Ti vagytok a legjobb barátaim?
-Igen, én vagyok John, ő meg Edward-biccentett a fejével testvére felé, ha jól szűrtem le az infókat, John.
-Miért nézel így?-kérdezte Edward-Nem hiszel nekünk?-mosolyodott el.
-Hát de, csa ez olyan fura. Mármint, értitek, olyan mintha az egyik pillanatról a másikra lennének barátaim. Anélkül, hogy egyáltalán ismerném őket.
-Akkor ezeket nézd meg-nyomta a kezembe a telefonját John. Ránéztem a képernyőre, és egy kép volt rajta. Hármunkról. Én középen vagyok, és mosolygok a kamerába, a srácok meg oldalról egy-egy puszit adnak. Aztán egy másik, a fiúk szmokingban, én pedig báli ruhában vagyok. És egy harmadik, egy szökűkút szélén ülünk, mindhárman mosolygunk, és a térdünkre könyökölünk. És egy negyedik, és egy ötödik, és vagy még húsz kép. Elámulva figyeltem őket.
-Na mi az?-bökött oldalba Edward.
-Semmi, csak ez még mindig nagyon fura. Nem emlékszem semmire, és nem tudom felfogni, hogy ezek megtörténtek.
-Hát az szar lehet-röhögött John.
-Kösz az együttérzést-boxoltam bele a vállába.
-Régen is mindig ezt csináltad-mosolygott.
-Mármint mit?-mosolyogtam vissza.
-Ezt-boxolt bele ő is az én vállamba. Aztán fölnézett rám, egyenesen a szemembe.

~Egy héttel később~

És végre! Végre eljött az a nap, amikor kiengedtek a kórháznól. Szörnyű volt bent lenni. Egyedül a délutánok vígsztaltak meg, amikor átjöttek a srácok. De nem csak egyedül, hozták magukkal az állítólagos barátaimat is. (Szerencsére hamar megcáfolták az "állítólagos" jelzőt) Mindenki nagyon kedves, bár Brianna kicsit fura. De alapjából véve, ő is jófej. Aztán van Linda, aki mindig mosolyog. És van David, Brianna pasija. Azt mondta, hogy nemrég jöttek össze. Szóval, eddig úgy néz ki, szimpatikusak a barátaim. Még jó, mit mondtam volna nekik, ha nem lettek volna azok? Bár ha egyszer már összebarátkoztam velük, nem értem, most miért lettek volna unszimpatikusak. Mindegy. Az első korházon kívül töltött napomon, a többiek meg akarták mutatni a várost, de anya nem engedett el, mondván, "hogy még csak most jöttem ki a kórházból", de az egész napos stabil, szédülés, fejfájás, és ájulás nélküli állapotom után, másnap már belement. Szóval, ugyan egy nappal eltolódva, de megvalósítottuk a tervünket. Megmutatták, az állításuk szerint, a városban a "jelentősebb" vagy éppen a "viccesebb" helyeket. Például volt olyan, hogy megálltunk egy épület előtt, John levágódott a földre, és csak úgy spontán, elkezdett röhögni. Pár másodperc után, Edward követte a pédáját, így már ketten fetrengtek a földön. Nem sokkal később, Linda is beszállt a röhögésbe, de ő csak szolídabban, a falnak dőlve hahotázott. Egyedül csak Brianna volt rendíthetelen, hiszen David is elnevette magát. Meg persze én, aki nem tudta, hogy mi is az olyan vicces. Sajnos erre nem is kaptam kielégítő választ, mert abból amit elmondtak, csak valami olyasmit tudtam leszűrni, hogy "valami vicces dolgon". Ezt, azt hiszem magamtól is kitaláltam volna...De mindegy, ők már csak ilyenek. A kórházon kívül töltött harmadik napom, volt egyben az első sulinapom is. Vagyis, az agyrázkódás utáni első sulinapom. A srácok, még amikor sétáltunk, megmutatták, hogy reggel hova menjek. Azt mondták, minden reggel a sarkon szoktunk találkozni. Talán nem tévedek el. Bár mondjuk az én szerencsémmel...

~A suliban~

-Na látod, hogy nem is olyan félelmetes ez a csúnya, gonosz iskola? Igaz?-vigyorgott Edward.
-Nagyon vicces-grimaszoltam. Én tényleg paráztam.
-De most komolyan, mitől félsz?-nézett mélyen a szemembe.
-Hát, ööö... hogy nem leszek szimpatikus másoknak, meg ilyenek...
-De hát már mindenki ismer téged!-nevette el magát John. Tényleg, ez kiment a fejemből...
-De lehet, hogy most már nem leszek nekik szimpatikus! Lehet, hogy azóta megváltoztam!-tiltakoztam.
-Még mindig ugyanolyan hülyeségek miatt tudsz bepörögni. Nyugi, nem változtál meg-mosolygott rám "kedvesen" Edward. Aztán becsöngettek, amitől szintén görcsbe rándult a gyomrom. De John és Edward ott volt mellettem, és segített. Ez nagyon sokat jelentett. Olyan, mintha már ezer éve ismerném őket. Igazából, már tényleg elég rég óta ismerem őket, de abból nem emlékszem semmire... Az óra igazából nem volt olyan félelmetes, mint gondoltam. Sőt, egyáltalán nem volt félelmetes. A tanár teljesen képben volt, bemutatkozzot, és mondta, hogy nekem nem kell, mert már ismer. Körübelül minden órán ez volt. Aztán egyik szünetben összefutottunk Lindával.
-Sziasztok. Mizu?-köszöntött minket.
-Semmi, és veled?-mosolyogtam.
-Képzeld, Nick elhívott randizni!-ugrándozott, mire én értetlenül néztem rá. Ki az a Nick?
-Hogy ki?
-Ja, tényleg, te ezt nem tudod. Nick az a fiú, aki tetszik nekem. Elhívott randizni! Mehetnénk akár duplarandira is!-vigyorgott.
-Mi? Kivel?-értetlenkedtem újból.
-Laurel, ugye tudod, hogy John nem csak az egyik barátod, hanem a pa...-ahogy ez ki akarta mondani egy pillanatra hirtelen elhalgatott. Mögém nézett. A tekintete egy kicsit riadt volt. Aztán újra rám nézett. Mindezt, két másodperc leforgása alatt-A pa-padtársad is-hátranéztem. Nem láttam semmi érdekeset. Edward a telefonját nyomkodta, John pedig a táskájában matatott. Különös...
-Ööö, hát nem tudtam.
-Tényleg?-kezdett el kínjában vihorászni-Hát persze, mert még nem volt Mr. Rod'-al órátok-mosolygott tovább idiótán. Nem értem. Most, ez mi volt? Valaki nem akarta, hogy megtudjam, hogy John a padtrásam, vagy mi van? Elég zavaros...
Órák után, együtt indultunk haza, Brianna, Linda, John, Edward és én. Útközben Linda, és Brianna levállt, így hárman mentünk tovább. A srácok nagyon hülyék voltak, amit meg is mondtam nekik. Erre csak megvonták a vállukat, és közölték, hogy már mondtam. Remélem, nem mondogatom el mindenkinek az összes olyan dolgot, amit már mondtam. Elég unalmas társaság lehetek akkor. De sajnos, nem tudom leellenőrizni, mert még mindig nem emlékszem semmire! El fog ez múlni? Vagy életemnek ez a negyed éve örökre feledésbe merül? Nem tudom, és ez a legrosszabb. Nem élhetek örökké abban reménykedve, hogy talán majd visszatérnek az emlékek. Ha legalább megmondanák, hogy nem fognak... Akkor nem reménykednék minden reggel abban, hogy talán ez az a nap... De az orvos semmi konkrétat nem állított mikor rákérdeztünk. Csak közölte, hogy lehet. De akkor az is lehet, hogy nem! Nem tudok semmit sem. Ráadásul úgy érzem, a barátaim valamit titkolnak előttem. Totál káosz minden...

11.Röplabda...

Hali! :* Ahogy ígértem, 2 héten belü meghoztam az új részt! Jó olvasást! :)

Reggel, újra a sarokra mentem a fiúkhoz. Hogy ez mennyire hiányzott. Olyan jó, suli előtt az ő mosolygós képüket bámulni, egyből fölvidulok tőle.

~A sarkon~

-Halihó! De jó végre nem egyedül menni!-köszöntem mosolyogva a srácoknak.

-Hát igen-mosolygott Edward is.

-Te meg mit beszélsz? Ti nem jöttetek egydül, csak én! Belőlem nincs kettő!

-Áruló vagy Laurel...-húzta össze a szemét John-Már te is klónnak tartasz minket-mondta, mire elnevettem magam, és bevonultunk a suliba, ahol Brianna, rögtön letámadott.

-Laurel! Valamit szeretnék mondani!-jött oda hozzánk.

-Szia, képzeld kibékültünk a...

-Magasról teszek rá, tudtam, hogy ez lesz. Csak nem tudtam, hogy mennyi ideig fogsz még szerencsétlenkedni-vonta meg a vállát-Na mindegy, amiért ténylegesen idejöttem, az az, hogy ezt a szórólapot, átadjam neked-nyomott a kezembe egy papírdarabot.

-Mégis, mit csináljak vele?-kérdeztem unottan.

-Olvasd el! Az van ráírva, hogy lehet jelentkezni, a suli röplabdacsapatába-tette csípőre a kezét.
-Aha, köszi. De inkább passzolnám.
-Nem! Igenis jelentkezni fogsz! Rádfér egy kis mozgás-dobbantott egyet a lábával.
-De Brianna...
-Semmi de! Ma, délután 4-kor, várlak a tesi csarnokban!
-Rendben-sóhajtottam, és belegyömöszöltem a táskámba szórólapot.
-Miért hagyod magad?-fogta meg a kezem John, mikor már Briana elment.
-Nem tudom-vontam meg a vállam-A végén, úgyis belementem volna, nem hagyott volna addig békén-mondtam, aztán Edwarddal a nyomunkban, elindultunk a terem felé.
-Úúú! Szóval kibékültetek!-láttam meg, az ugrándozó Lindát.
-Igen-válaszoltam mosolyogva.
-Ööö...és akkor ti, mostmár...izé...jártok is?-nézett bartánőm, az összekulcsolt kezünkre Johhnal.
-Öhm...hát-félénken Johnra néztem, aki pontosan ugyanúgy nézett vissza rám.
-Hát...talán-tanumányozta földet John.
-Valami olyasmi...-mondtam, mire John megszorította a kezem. Nagyot dobbant a szívem.
-Ez szuper!-mosolyogtt-Akkor majd, mehetünk veletek duplarandira Nickkel-ahogy ezt kimondta, a szája elé tette a kezét-Ezt a mondatomat, felejtsétek el!-vágott enyhén rémült arcot.
-Lindaaa-karolta át barátnőm vállát Edward-Lebuktál-vigyorgott kedvesen.
-Ki ez Nick?-kérdeztem tőle bartáságosan.
-Ööö...hát, egy ismerősöm, akivel elég jóban vagyunk-tanulmányozta a cipője orrát.
-Vagyis a pasid?-kacsintott John.
-Nem! Vagyis, nem tudom. Szerintem van köztünk valami, de nem biztos. Nem értem, hogy most mi van.
-Vagyis, pontosan ugyanazt csináljátok mint amit Laurel, és John csinált az elmúlt hetekben?-vigyorgott Edward, én meg vetettem rá egy gyilkos pillantást.
-Valami olyasmi-vonta meg a vállát Linda.
-Jaj, nézd már a fejüket!-mutatott Edward rám, és Johnra -Mint a paradicsom!
-Egyszer még kinyírlak-mutatott John testvérére, aki csak mosolygott.
-Inkább váltsunk témát, Linda, te is jössz röpizni délután?-kérdeztem barátnőmet.
-Igen...-sóhajtott.
-Fogadjunk, hogy Brianna rángatott bele-vigyorogtam.
-Talált-mondta, aztán becsöngettek.
Órák után, hazamentem a tesicuccomért. Aztán, visszamentem a suliba. Elég furcsa volt a suli, így. Minden csöndes, és nyugodt volt. Néhány teremből, hallottam mondatfoszlányokat-gondolom szakkörök stb.-és néhány ember lézengett a folyosókon. De semmi több. Mikor beértem az öltözőbe, Lindát sehol sem láttam, viszont, egy csapat röhögcsélő lány jött ki onnét. Hagy ne mondjam el, hogy a platinaszőke csaj, a csapat közepén, hogy nézett rám. Mintha, valami cseléd lennék. Van egy olyan érzésem, hogy nem leszünk öribarik... Mikor már félig fölöltöztem, megérkezett Linda.
-Szia. Láttad a szőke csajt?-kérdeztem tőle.
-Mármint melyiket?-húzta össze a szemöldökét.
-Hatszáz kiló smink, hegyes műkörmök, rózsaszín tesigatya...
-Igen, volt szerencsém találkozni vele-forgatta a szemeit, aztán átöltözött, és lementünk a tesi csarnokba. Rajtunk kívül, csak a beképzelt lánycsapat volt ott, és még két lány, akik ültek a padon, és beszélgettek. Lindával, mi is követtük a példájukat, és pár percig elcsevegtünk, mikor Brianna lépett be a csarnokba, két lány kíséretében.
-Figyelem!-tapsolt hármat, és elénk szökkent-Ugye, nincs itt olyan, aki még soha nem röpizett?-mindenki hallgatott-Szuper!-mosolyodott el-Így, kifejezetten egyszerűbb lesz. Na szóval...-és elkezdett mindeféléről dumálni, amire, nem igazán figyeltem. Mikor Brianna befejezte a monológját, végre elkezdtünk mozogni is. Először bemelegítettünk, aztán csapatokba rendeződtünk. A beképzelt csajok, és Brianna volt az egyik, és én, Linda, a lányok akik Briannával jöttek, és azok akik a padon beszélgettek, volt a másik csapat. Mikor elkezdtünk játszani, rájöttem, hogy nem is vagyok olyan rossz, mint amit gondoltam. A régi sulimban, ugyan benne voltam a röplabdacsapatban, de azt hittem, hogy ilyen sok idő után, már elfelejtettem. De mégsem. Mikor már egy jó ideje játszottunk, megláttam, hogy a szőke csaj, valamit nagyon figyel az ajtóban, és csábító pillantásokat vet felé. Én is odafordultam, hogy megnézzem mi az. És megláttam. Miss.Manikűr örömének forrása, nem más mint az ajtóban álló John, és Edward. Mikor meglátták, hogy figyelem őket, integettek nekem, én meg visszaintegettem. De, ez elég nagy hiba volt, ugyanis a következő amit láttam, az az volt, hogy a szőke csaj dühödt képpel rám ütötte a labdát. Engem meg fejen talált, és a padlóra zuhantam. Kezdett elsötétülni a világ. Még hallottam, hogy páran körém gyűlnek, de aztán beszippantott a sötétség... Mikor kinyitottam a szemem, egy szobában találtam magam. Tompán hangokat hallottam.
-Fiúk, most már mennetek kéne.
-Nem fogjuk itt hagyni.
-Nem lesz semmi baja, nemsokára úgyis fölébred.
-Pontosan, akkor már nincs is értelme elmennünk.
-Ho-hol vagyok?-dörzsöltem meg a szememmet.
-Laurel! Végre fölébredtél, nagyon aggódtunk!-ugrott rám John, és Edward.
-El onnét!-szedte le rólam a srácokat, egy fehér ruhás nő-Még csak most ébredt föl, és ti máris letámadjátok! Azt akarjátok, hogy megint elájuljon?-tette csípőre a kezét, és haragos tekintettel nézett a két szőkeségre, akik csak rázták a fejüket-Jól érzed magad kedveském?-fordult hozzám.
-Igen, de mi történt? Hogy kerültem ide?
-Az várhat-nézett rám barátságosan-Nem szédülsz?
-Nem.
-Nincs hányingered?
-Nincs.
-Nem fáj a fejed?
-Talán egy kicsit.
-Hányat mutatok?
-Kettőt.
-Rendben. Úgy néz ki nincs komolyabb bajod. De mondd csak, könnyen ájulós fajta vagy?-erről, az első napom jutott az eszembe.
-Ami azt illeti, igen. Ebben a tanévben, már egyszer elájultam.
-És az hogy történt?
-Hát, John és Edward...-kezdtem volna el mondani, de közbevágott.
-Aha, mindjárt gondoltam-kacsintott-Fiúk, jobban is vigyázhatnátok szegényre-mosolygott-De legalább nézzétek a jó oldalát. Ez a csaj, elájul tőletek-kacsintott, én meg elnevettem magam. Egész jó fej ez a nőci.
-Na de most komolyan, mi történt?-kérdeztem, mert még túl kómás voltam ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni.
-Egy csaj, kiütött téged egy labdával-közölte Edward, de az értetlen fejemet látva tovább folytatta-A röplabda edzésen. Ahova, Brianna hívott, és te elmentél. Aztán, elájultál, és most itt vagy, a suliban, az orvosiban. Rémlik már valami?
-Ja igen, a "kiütésemig" rémlenek a dolgok-az a szőke csaj vágott fejbe.
-Akkor jó. Mégsem hülyültél meg. Mármint, ennél is jobban-vigyorgott.
-Kedves...-vigyorogtam vissza. Még, egy kis ideig ott mardtunk, és beszélgettünk, amíg teljesen kijózanodtam, aztán hazaindultunk. Útközben, sokszor megszédültem, és ha a fiúk nincsenek ott, valószínüleg, jópárszor a földön találtam volna magam.
-Biztos, jól vagy?-ráncolta a szemöldökét John, a sokadik megingásom alkalmával.
-Igen, biztos. Nincs semmi bajom-erősködtem.
-Nem úgy néz ki...
-Pedig semmi bajom sincs!-engedtem el a fiúk kezét, és előrementem, hogy lássák, hogy teljesen jól vagyok, és egyedül is tudok menni. Ennek, az lett az eredménye, hogy szépen elnyaltam. Miután segítettek fölkelni, jól kiröhögtek, és egész úton hazafelé vigyáztak, hogy nehogy mégegyszer elessek. Kis cukik.

~Otthon~

-Szia anya!-léptem be a konyhába. 

-Kislányom! Jól érzed magad?-nézett rám aggódó tekintettel. 

-Igen, miért?

-Falfehér vagy, és össze vissaz dülöngélsz. Biztos, hogy nincs semmi baj?-ráncolta a homlokát.

-Igen, csak fejbe vágott egy labda, és elájultam. De már jól vagyok.

-Hogy micsoda??? És nincs semmi bajod? Ágyba, azonnal!-kezdett el pánikolni.

-De tényleg nincs semmi bajom!

-Nem érdekel! Feküdj le! Addig, csinálok neked egy teát.

-Anya,  beütöttem a fejem, és nem megfáztam!-akadtam ki. 

-Mindegy! Akkor csinálok egy borogatást.

-De anya...

-Mindegy! Csak feküdj le! 

-Rendben-sóhajtottam, és fölcaplattam a szobámba. 

~Pár óra múlva, a szobámban~

-Kop-kop! Bejöhetek?-nyitott be az ajtón anya.

-Minek kérdezed, meg, ha úgyis bejössz?-nyögtem.

-Te jó ég! Jól érzed magad? Még sápadtabb vagy, mint múltkor!-aggodalmaskodott.

-Hát annyira nem-ültem föl.

-Hozok borogatátst!

-Anya, várj!-kezdett sötétülni a világ-Neked, mióta van egy piercinged az orrodban, és mióta van egy póni a szobámban?

-Miket beszélsz?-hangja rémült volt. Közben, Beni is bejött a szobámba.

-Beni, mióta van egy ikertesód?-nevettem totál kábán, de már csak szinte, foltokat láttam-Hát ez milyen vicces már-és itt, teljesen elsötétült a világ.

*

Tompa hangokat hallottam. Beszédet, talán inkább suttogást. Megmozdultam. Teljesen elzsibbadt a kezem. Hirtelen éreztem, hogy páran körém gyűlnek. Kicsit kinyitottam a szemem. Hunyorítanom kellett, a szemem, még nem szokott hozá az erős fényhez. Körülnéztem a helyiségben, kicsi, fehér szoba volt. A szekrények is fehérek voltak, csak a gépek nem. Nem tudtam milyen gépek voltak azok, csak abban voltam biztos, hogy nem fehérek. Az ágyam mellett, volt egy éjjeliszekrény, rajta, egy pohár vízzel. Az ágyam előtt megpillantottam anyát, aki mellett, ott állt Beni is. Tőlük nem messze, állt egy ápoló nő. Megismertem, a fehér ruhájáról. És az ápolónő mellett, két fiú. Nem láttam őket tisztán, de azt láttam, hogy nagyon hasonlítottak. Ikrek voltak. Szőke hajuk volt, és barnás-zöld szemük. De még életemben nem találkoztam velük... 

Fontos!

Sziasztok! Van, egy szomorú hírem. A blog 1-2 hétig szünetelni fog. Sajnálom, de itt van a félév és hajtani kell elég rendesen, aztán még lesz egy vizsgám is, és szeretném ha jól sikerülne. De ígérem, minnél hamarabb próbálom hozni az új részt! :)

10.Remény

Sziasztok! :* Remélem, tetszeni fog a rész! :))) Köszönöm, a több mint 1000 oldalmegjelenítést! <333 Sokat jelent nekem. :)

Nem tudom, mennyi ideig bámultam Johnt. Ahogy ott ült, egyszerűen elvarázsolt. Szívesen néztem volna órákon át, de nem tehettem. Sürgetett az idő. Nagy levegőt vettem, és benyitottam az ajtón. Meghallotta az ajtó nyikorgását, felém nézett, de azonnal el is kapta a tekintetét, mintha nem is venné figyelembe a jelenlétemet, ugyanúgy bámult maga elé.
-John...
-Nem érdekelsz.
-Kérlek...
-Mondtam már. Nem. Jelengleg, te érdekelsz a legkevésbé-nem tudom elmondani, mennyire fájt, ahogy ezeket a szavakat kimondta.
-Rendben, akkor csak hallgass meg. Nem kell, hogy érdekeljen, de hallgass meg-John, erre nem szólt semmit-Én, nagyon sajnálom azokat amiket mondtam. Nem gondoltam komolyan. Csak kiakadtam, amiért mindenáron tudni akartátok, hogy hova megyek-itt, már majdnem bőgtem, de muszály volt tartanom magam. Semmit sem értem volna el azzal, ha elkezdek sírni. John más mint Edward. Őt, sokal mélyebben megbántottam. Ezen, egy pityergés nem segített volna-De, hisz úgymond ez a "dolgotok". A legjobb barátaim vagytok, és a legjobb barátok mindent megosztanak egymással. Én, mégsem akartam elmondani, de most elmondom. Briannához mentem, mert meg akart valamit beszélni velem, négyszemközt. Ténlyeg nagyon sajnálam azokat amiket a fejetekhez vágtam, egyik sem volt igaz. Bocsáss meg, kérlek...-egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Rendben-mondta, én meg föllélegeztem. De John, csak ugyanúgy ott ült mereven. Rám se nézett.
-Most, mi az? Nem értelek, megbocsájtasz, de ugyanolyan ellenséges vagy...
-Tudod mi a bajom Laurel?-emelte föl a hangját, én meg megrezzentem a hirtelen kitörésétől-Tudod? Az a bajom, hogy ugyan bocsánatot kérsz, de ez nem őszinte. Kíváncsi vagyok, meddig fogalmazdtad meg, és magoltad be, ezt a szöveget, hogy hatásosan hangozzon.
-Miről beszélsz?-már potyogtam a könnyiem, próbáltam őket visszatartani, de nem ment.
-Tornaterem, Alex...valami rémlik?-Basszus! Hogy mekkora egy hülye vagyok! Elsősorban, ez miatt haragszik rám...
-Várj! Az nem úgy volt!
-Most jön az a rész, amikor megpróbálod kimagyarázni az eggyértelműt? Mindegy. Tudod, az fáj a legjobban, hogy pont ő. Még, hogyha valaki más lett volna...de miért pont Alex? Az egy...
-Mondom, hogy az nem úgy volt! De különben is, ha úgy lenne, mit érdekelne téged az annyira?
-Nagyon, nem érdekelne. Tőlem aztán csinálhatod ezt... Tudod mit? Menj vissza szépen hozzá, és meséld el neki, hogy nem sikerült átvágni!
-Fogok is!-ezt, nem tudom miért mondtam, tök hülyeség. Gyűlölöm Alexet. De John, kihozott a sodromból....
-Akkor menj!
-Megyek is!
-Jó!
-Jó!-éppen léptem volna ki az ajtón, mikor visszafordultam, és lehajtottam a fejem-Nem, nem jó-sóhajtottam-Kibékülni jöttem, és most csak mégjobban összevesztünk. Nincs semmi köztem, és Alex közt, és rád se mondtam semmi rosszat.
-Nem vagyok se süket, se vak-ezt a beszólását, figyelmen kívül hagytam.
-Az történt, hogy mentem a folyosón, Alex elkapott, és beráncigált a tornaterembe. Én nem is akartam vele beszélni. Aztán, mindenféle dolgokat mondott rólad, és azt akarta, hogy én is kimondjam azokat.
-Erre te kimondtad azokat, hogy hagyjon békén....
-Nem! Amikor bejöttél, éppen egy mondat közepén voltam. A mondtat első fele, amit nem hallottál, az úgy hangzott, "soha nem fogom azt mondani, hogy", és te, ezután léptél be. Aztán, Alex meg akart csókolni, én meg az utolsó pillanatban, pofán csaptam, aztán otthagytam a francba. De te, ezt úgy sem hiszed. Kérdezd meg Alexet, bár lehet, hogy hazdni, fog, szóval nem tudom bizonyítani azt, hogy igazat mondok-amint ezt kimondtam, kirohantam az ajtón, a köttyeim záporoztak. De, ez más volt. Ez, nem az a csuklós, köhögős szerű sírás. Ez csak, a magamba folytott szenvedés. Ezután John pár másodperccel, utánam kiáltott.
-Laurel, várj!-erre, gyorsan visszafordultam, és már szinte ott is volt-Hiszek neked! Sajnálom, hogy eddig nem hittem, de minden olyan valósnak tűnt és...és én, nem bírnám elviselni ha te... te Alexel lennél-vakarta meg a tarkóját.
-Semmi baj-mondtam, mire szorosan magához ölelt, én meg belefúrtam a fejem a vállába-Hiányoztál-suttogtam a fülébe, és mélyen beszívtam az illatát.
-Te is nekem. Nem is tudod, hogy mennyire-puszilta meg, a fejem búbját. Még sokáig álltunk így, mikor John, egy kicsit eltolt magától, és a szemembe nézett. Az egyik kezével, megfogta a hátamat, a másikkal, meg kisimított egy hajtincset az arcomból. Gyengéden, elkezdet maga felé húzni. (De ja vu...nem is kicsit.) Elhatároztam, hogy nem leszek, gyáva. A homlokomat odaérintettem az övéhez. Mindketten elmosolyodtunk. Közben az ujjait, azzal a kezével amivel nem engem ölelt, rákulcsolta az enyémekre. Aztán lágyan megcsókolt. Egész testemben beleremegtem. Olyan volt mint egy álom, egy csodálatos álom, ahol csak ketten vagyunk, és senki más... Mikor elváltak ajkaink, újra John szemébe néztem.
-Édes vagy, amikor elpirulsz-adott egy puszit a homlokomra. Ettől, mégjobban elpirultam.
-Hát, biztosan-nevetem el magam zavaromban, mire John is elmosolyodott. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.
-Laurel?-nézett a szemembe.
-Igen?
-Leszel a ba...?-akart kérdezni valamit, de félbe lett szakítva.
-Halihó!-toppant mellénk Edward. Hogy tud ő mindig a legrosszabb pillanatban megjelenni?! Ehhez már tehetség kell-Mizu?-vigyorgott tovább. Még, mindig nem esett le neki-Valamit megzavartam?-vágott fura fejet.
-Neeem-habogtuk mindketten Johnnal.
-Ja, oké-nyugodott meg-És, kibékültetek már?
-Ja-mondta John.
-Oké, akkor már jogosan kérdezhetem, hogy mégis, mi volt ez a tornatermes izé??? Mindketten, ilyen fél mondatokat mondatok nekem, amiből, ugyan még ilyen kiváló logikával is mint amilyen az enyém, sem tudtam leszűrni, a történteket.
-Hát, az úgy volt hogy-itt lopva Johnra pillantottam, aki aprót bólintott-Alex beráncigált a tornaterembe, és mindenféléket mondott Johnról. Közölte, hogy mondjam ki azokat én is, mire leordítottam, hogy soha nem fogom kimondani. De, John pont akkor jött be, amikor félreérthető volt a helyzet, és úgy hangzott, hogy én is Johnt szidom.
-Ahaaaa. Hát, jó. Okosabb, sokkal nem lettem, de mindegy-legyintett. Ez, azt akarja jelenteni, hogy nem magyarázok érthetően? Kikérem magamnak!-Éééés, most, hogy így újra jóban vagyunk, mi legyen az első dolgunk?-vágott izgatott képet.
-Mondjuk, órára menni, mindjárt becsöngetnek-pillantottam az órámra, aztán bevonultunk a suliba. Szerencsére az, az utolsó óra volt, és sajnos Mr. Rodriguez tartotta. De ami szintén jó volt, hogy azon az órán, mindig Johnnal ülök. Egész végig fogta a kezem. Mondjuk, egy kicsit nehéz volt, mert mindketten jobb kezesek vagyunk de én az ölembe tettem, ő meg ott fogta. Valahogy, gyorsabban eltelt az óra, mint szokott...

~Óra után~

-Hé, ti miért fogjátok egymás kezét?-lépett oda hozzánk Edward, mire gyorsan szétszakadtak a kezeink. 

-Öööö háát azért...-kezdte John, de itt rám nézett.

-Azért, mert én...szorítok Johnnak, hogy...sikerüljön a teszt-John, fura arcot vágott. Jólvan, jobb nem jutott eszembe...

-Ez, elég gyenge...Laurel, nem tudsz jól hazudni. De John? Belőled többet néztem volna ki-vigyorgott Edward.

-Akkor, ne hidd el-mondtam, de szerencsére, Mr.Rod' odahívta magához Edwardot, és ő, már nem tért vissza a témához később. 

-Amúgy, mit akart Mr.Rod'?-kérdezte, John Edwardtól, mikor már a suliból kifelé caplattunk.

-Ööö, hát idézem: "Te, a klónod, és a szőke kislány, egyszerűen, felháborítóak vagytok! Ha nem akarjátok, hogy behivassuk a szüleiteket...bla bla bla..." A többi részre, már nem nagyon figyeltem oda.

-Mi az, hogy a klónod? Ezt, kikérem magamnak!-röhögött John-Akkor már inkább, te vagy, az én klónom!-vigyorgott. 

-Kösz, kösz-ütögette meg testvére vállát Edward-De, általában a klón szokott rosszabbul sikerülni, szóval, egyértelműen, te töltöd be azt a szerepet-vigyorgott.

-Tévedés, idősebb vagyok, vagyis, én voltam előbb, ezért, egyértelműen csak te lehetsz a klón. Mivelhogy, az eredeti, az előbb van.

-Ti, nagyon hülyék vagytok-mosolyogtam.

-Már, hallottuk párszor-adott egy puszit John, erre Edward, csak forgatta a szemét. 

~A sarkon~

-Na, akkor sziasztok-köszöntem, aztán egy pillanatig Johnra néztem.

-Ahaaa, értem én-szólt Edward-Oké, akkor most én elfordulok, mintha ha valami nagyon érdekeset látnék a telómon, ti meg csinálhattok amit akartok, a hátam mögött, amit ugyebár, nem látok-mondta, aztán elfordult. Összenéztünk Johnnal. Nem, most egyikünk sem akart semmi "olyat" csinálni, más ragadta meg a tekintetünket. Edward kapucnis pulcsija. Sunyin elmosolyodtunk.

-Te is arra gondolsz amire én?-súgta a fülembe John. Mire csak bólintottam. Aztán, villámgyorsan Edward mögött termedtem, és fölhúztam rá a kapucniját, John pedig meghúzta a kapucnizsinórját, aztán összekötötte, úgy, hogy Edwardnak csak az orra láttszon ki.

-Hééé! Szemetek!-hallatszott tompán áldozatunk hangja, az anyag mögül-Ezt, még visszakapjátok!-mondta, aztán próbálta kibontani a csomót, nem sok sikerrel-Hé, valaki segítene?-kérdezte, egyikünk sem adott választ-Laurel? John? Hahó? Egyáltalán itt vagytok?-erre sem válaszoltunk, de már alig bírtam, ki hogy el ne röhögjem magam-Ezek, most itthagyak?-kérdezte, részben saját magától Edward. Hangtalanul mögéosontam, aztán egy ordítás kiséretében, ráugrottam a hátára. Erre ő megrezzent.

-Jézusom!-röhögött, aztán megfogta a lábam, hogy nehogy leessek-A "szőke kislány" nagyon neveletlen mostanában. 

-Most miért?-nevettem.

-Nem szokás óvatlan, és ez estben nem látó-célzott arra, hogy még mindig nem sikerült kikötnie a csomót-emberekre ráugrani.

-Lehet, hogy emberekre nem, de a klónokra nincs szabály-vigyorogtam.

-Aha, már látom, hogy kinek az oldalán állsz-mondta-Na, de most komolyan, John, légyszíves kösd már ki ezt a szart!-röhögött.

-Rendben-lépett oda hozzá-De csak akkor, ha elismered, hogy te vagy a klón.

-Nem.

-Akkor szia...

-Najó, én vagyok a klón, na most légyszíves.

-Oké-röhögött, és kikötötte a csomót. 

-Végre! Látok!-vigyorgott Edward. 

-Hát, ez fantasztikus-nevettem-Na de nekem, tényleg mennem kéne.

-Oké, szia-mondta Edward, de nem is mozdult.

-Letennél?-röhögtem.

-Ja, télleg!-röhögte el magát ő is-Persze-mondta, és letett a földre.

-Hülye-mondtam neki, és nyomtam egy puszit az arcára. Erre John feje, fölvett egy torz kifejezést-Na, ne nézz már így!-rögöhögtem el magam, aztán neki adtam, egy sokkal hosszabb puszit, mint Edwardnak...

~Otthon~

Ahogy, fölértem a szobámba, ledőltem az ágyamra, és végiggondoltam a napomat. Kijelenthetem, hogy ez volt életem, eddigi legjobb napja. Bolodg vagyok. Nagyon bolodg.

9.Még rendbehozhatom

Na, sziasztok, itt az új rész! ;) Nagyon köszönöm múltkor a 3 komit! <3 Lehet, ez így nem hangzik soknak, de nekem, igenis sokat jelent! :))) Ebben az évben már, nem fogok több részt kitenni, szóval, holnap ne számítsatok részre. Ezenkívül, mindenkinek boldog új évet kívánok :) 2014-ben találkozunk. Legalábbis, találkoztok az új résszel. :P :))) Ja, és komizni szabad! ;) Pusszancs. :)

Egy hét. Pontosan, egy hete nem beszélek a fiúkkal, pontosan, egy hete ébredek minden reggel, bedagadt szemmel, pontosan, egy hete alszom el sírva, minden nap, pontosan, egy hete megyek minden reggel, kerülő útan a suliba, és pontosan, két napja akart anyám elráncigálni, egy pszihológushoz emiatt. Nem mentem bele. Nem kell nekem agykurkász. Nem vagyok idegbeteg. Én is tudom, hogy mit kéne tennem. Csak éppenséggel, nem merem megtenni. De, az idő halad tovább, és én, egyre jobban eltávolom a srácoktól. Igazából, kezdem megszokni az egyedüllétet. Így, legalább több időm marad gondolkodni. De hát, kik járnak mindig a fejemben? Segítek, sírógörcsöm lesz tőlük. Persze, hogy a srácok. Így, egész nap magamba kell folytanom a bőgést, és csak otthon kiengedni. Szuper életem van... Igazából, Lindával megbeszéltük, hogy erősek leszünk. Ő, azért lesz erős, hogy tudjon szakítani Daviddal, én meg azért, hogy bocsánatot tudjak kérni. Mert, a héten, egyikünknek sem volt ehhze ereje. Mellesleg, Linda egész végig beteg volt, úgyhogy, minden nap vittem neki a leckét, és elcsevegtünk az ilyen dolgokról.

~Hétfőn~

-Laureeel!-hallottam, Linda hangját valahonnét.

-Szia, Linda-fordultam meg, és szembe találtam magam vele-Mi ez, a nagy boldogság?-mosolyogtam rá, mert barátnőm vigyorgott, mint a vadalma.

-Szakítottam Daviddal!

-És, ezért örülsz olyan nagyon?-néztem furán. Jó, értem én, hogy szeretett volna szakítani, de hát ez, azért nem egy olyan nagy boldogságforrás...

-Neeem, nem ezért-mosolygott-Hanem emlékszel, mondtam, hogy tetszik valaki más, na szóval, ő elhívott sétálni!!!-ugrándozott.

-Tényleg? Ez tök jó!-mosolyogtam rá.

-Az-járt a fellegekben, de hirtelen rámnézett-Te, hogy állsz a fiúkkal? Beszéltél már velük?-komolyodott el.

-Hááát, még nem-sütöttem le a szemem.

-Rendben, de én, nem foglak többet kísérgetni.

-De Lindaaa!

-Nem. Figyu, ezt, csak a te érdekedben teszem. Nem bújdoshatsz előlük életed végéig-simította meg a karom-beszélj velük-mosolyodott el.

-Rendben-sóhajtottam-Ma, beszélni fogok velük-dobbantottam egyet a lábammal-Erős, leszek.

-Ez, a beszéd!-mosolygott. Aztán, becsöngettek. Mikor beértem a terembe, John, és Eward padja felé néztem. John, meglátott. Láttam, hogy egy pillanrta, a szemembe nézett, de rögtön elfordult. 

~Óra után~

Ott álltak a folyosón, a falnak dőlve. Ott álltak, és én, feléjük fordultam, és elindultam. Aztán, Brianna elém lépett.

-Laurel, gyere! Beszélnünk kell!-mondta, és elráncigált onnét. Szuper, egy héten át gyűjtögettem erre a bátorságom, és most Brianna közbelép...

-Mi? Miért? Brianna, engdj el!-akadtam ki.

-Bocsi-engedett el-De gyere-mondta, egy fokkal kedvesebben.

-Oké-válaszoltam, aztán kissé idegbajos barátnőm, bevezetett abba a raktár szerűségbe, ahol múltkor beszéltünk.

-Szóval-kezdett bele-Azt hallottam, hogy Linda, szakított Daviddal-vigyorgott-Ez igaz?-tette csípőre a kezét.

-Igen.

-Ó, igen!-ugrott a nyakamba-Ezaz! El sem hiszem!!!-nevetett, boldogan.

-Ez, most mi?-nevettem el magam-Mi történt veled? Hova tűnt, a komor, kimért, felnőttes Brianna?

-Nem tudom-vigyorgott-De, gondolj bele. David, most szomorú, és magányos. Kell valaki, aki megvígasztalja-kacsintott.

-Jaaaj te!-nevettem-De, figyi, most fogok majd beszélni Edwarddal, és Johnnal, szóval, elmondhatom nekik a titkod, ha kell?-Légyszíves, mond igent! Kérlek!

-Oké, de csak akkor, ha nagyon muszály, rendben?-tette karba a kezét.

-Köszi-mosolyogtam.

-Amúgy meg, nem hiszem el, hogy ilyen szerencsétlen vagy, hogy még mindig nem békültél ki velük-hurrá, visszatért a régi Brianna.

-Jólvan, most fogok!-remélem...

-Oké, sok szerencsét-mondta, aztán szó nélkül kisétált az ajtón, engem meg otthagyott egyedül. Ilyenkor, mi játszódhat le a fejében? Néha, nagyon nem értem...

~Kicsit később~

Éppen, a tornaterem előtti folyosón sétáltam, mikor megláttam Johnt, és Edwardot, a szemközti folyosón. Háttal voltak nekem, úgyogy, ők nem láttak. Újra összeszedtem a bátorságom, és megindultam feléjük, mikor valaki az egyik kezével befogta a számat, a másikkal, meg a derekamhoz nyúlt, és elkezdett a tornaterem felé ráncigálni. Sikítoztam, (legalábbis próbáltam, de nem sok sikerrel) rugdalóztam, de semmi. Senki sem volt ott. Egy kicsit féltem, ugyanis, akinek ezt megengedném, hogy viccből csinálja, azok csak John, Edward, esetleg David. De, egyikőjük sem lehetett, mivel az ikreket, láttam ott állni, David, pedig nem ide jár. Mikor elértük a tornatermet, belökött, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Megfordultam, és Alexot pillantottam meg.

-Hülyegyerek! Tudod, hogy megilyedtem?! Mit akarsz?-keltem ki magamból.

-Ha láttad volna magad!-röhögött-Úgy rugdalóztál, mint egy csecsemő.

-Rohadtul nem vagy vicces! Mi a francért rángattál be ide? Mit akarsz?

-Óh, semmi különöset! Csak beszélgessünk, egy kicsit!-vigyorgott gúnyosan.

-Veled aztán nem beszélgetek semmiről!-csattantam fel.

-Márpedig fogsz-fogta meg a kezem, és az ujjinkat, összekulcsolta.

-Szedd le rólam a kezed!-rántottam ki a kezemet az övéből. 

-Nyugi van, kislány!-röhögött-Ha már ennyire, nincs semmi téma, beszélgessünk például, a te kis Johnodról-mosolygott gonoszul.

-Mi van Johnnal???-ijedtem meg. Ha csinált vele valamit...

-Nem kell fosni-röhögött-Nincs semmi baja, nem csináltam vele semmit-ennyire, lehet olvasni az arcomról?-csak beszélgessünk róla.

-Mégis, mit beszélgessünk róla?-tettem karba a kezem, és fölvontam a szemöldököm.

-Hát, például azt, hogy mekkora egy hülye nyomorék-vigyorgott-Nem értem, hogy miért bírod annyira.

-Ő, nem az!-szűkítettem össze a szemem.

-Jaj, dehogynem!-nevetett-Te is tudod, hogy igen. Mondd ki!

-Nem!

-Ne áltasd magad-szinte már suttogott-Tudod, hogy az. Mondd ki!

-Nem!!!-ordítottam-Soha nem fogom azt mondani, hogy-ahogy ezt a "hogy" szócskát kimondtam, ajtónyikorgást hallottam, és beléppett valaki a terembe, a hátam mögött-John, egy hülye, nyomorék!-mikor ezt kimondtam, Alex villámgyorsan megfogta derekam, és maga felé kezdett húzni, eközben hallottam egy ajtócsukódást, lesokkolt a dolog, és csak utolsó pillanatban, mikor az ajkai, már csak, pár centiméternyire voltak az enyéimtől, megpofoztam.

-Aú, basszus!-nyúlt az arcához ott, ahol megütöttem.

-Mégis, mit képzelsz??? Egy undorító alak vagy!-mondtam, aztán kirohantam a csarnokból, de még visszaszólt.

-Ezt, még visszakapod!-ordította, de őszintén, nagyon nem érdekelt mit mondd.

Mikor kijöttem a tesiteremből, szerencsére, nem követett. Úgyhogy, nem kellett tovább rohannom. De, akkor megláttam Edwardot. Ilyenkor, azt mondanám, hogy ez elég volt egy napra, és már nincs erőm kibékülni, de most nem. Erős vagyok. Ezért, odamentem hozzá, és megkocogtattam a vállát. Ő, megfordult. Láttam, hogy egy pillanatra meglepődik, de aztán az arca átvette a felgma stílust.

-Mivan? Már nem vagyok irritáló?

-Figyelj...én szeretném, ha kibékülnénk-mondtam félénken, mire csak fölvonta a szemöldökét-Kérlek-kezdtek el hullani a könnyiem-Én, nagyon hülye voltam. Nem tudom, miért mondtam azokat a dolgokat, de nem voltak igazak. Kérlek, bocsáss meg, nem akarlak elveszíteni titeket. Ti vagytok, a legjobb barátaim, és nem bírom ki nélkületek-itt, kitört belőlem a bőgés. Már, nem tudtam semmit se mondani, a kezemet, az arcomba temettem, és épp készültem volna elrohanni, mikor Edward, a derekamnál visszahúzott, és magához ölelt.

-Csssss-simogatta a hajamat-Nincs semmi baj, nyugi. Én sem gondoltam komolyan azt, amit rólad mondtam-mondta, de még mindig sírtam.

-Laurel, nyugi-tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni-Megbocsájtok-mosolyodott el, de még mindig sírdogáltam-Ne sírj, levegő, ki-be, ki-be-nyugtatgatott, és abba is hagytam a bőgést.

-Köszi-mosolyodtam el-Most, milyen szánalmasan festhetek-nevettem el magam.

-Nem is-mosolygott-Najó, talán egy kicsit-vigyorodott el.

-Szemét-mosolyogtam-Amúgy, hol van John? Tőle is bocsánatot akarok kérni-mondtam, mire Edward arcáról, lehervadt a mosoly.

-Ööö...hát az előbb, itt rohant el, és olyasmiket mondogatott, hogy Alex, Laurel, hülye, meg még ilyesmiket. Meg azt, hogy szeretne egyeül lenni.

-Úristen!-kezdtem el szédülni, és ha Edward nem fog meg, talán el is dőlök.

-Laurel, jól vagy? Mi volt ez?-nézett rám aggódó tekintetel, mikor, pár másodperc múlva magamhoz tértem.

-Merre ment John?-néztem rá.

-Arra-mutatott az egyik kijárat felé-De, most mi ez? Nem értem.

-Majd elmondom!-kezdtem el rohanni, az általa mutatott ajtó felé-De most nincs idő!-ordítottam vissza, és még láttam az értetlen arcát, aztán kiléptem a szabad levegőre. Te jó úr isten! John volt az, aki bejött a tesi csarnokba. Azt hitte, hogy azt mondtam rá, hogy egy, hülye nyomorék. Pedig, csak nem hallotta, a mondat első felét. És, azt hitte, hogy megcsókoltam Alexot, mert, csak az utolsó pillanatban pofoztam föl! Te jó isten! Mit csináltam? Ezt, elég nehéz lesz neki megmagyarázni. Ahogy, ezen gondolkoztam, már rég, a suli udvarában voltam. Megtorpantam. Merre is akarok én menni? Körbenéztem, és megláttam, egy ilyen kis viskó szerű építményt. (Ott tárolják, a sulinak az olyan cuccait, mint például, régi, vagy fölösleges iskolapadok, szerszámok, újsággyűjtésre papír stb.) Éppen, csukodótt az ajtaja, de láttam mögötte, egy szőke fejet. Ugyan nem láttam tisztán, mert csak az utolsó pillanatban tudtam megnézni, mielőtt becsukta volna az ajtót, de biztos voltam benne, hogy John az. Közelebb mentem, a "viskóhoz", és benéztem az ablakon. És akkor, megláttam őt. Ott ült a lépcsőn, és csak szomorúan nézett ki a fejéből. Ilyennek, még sosem láttam...

8.Egyedül

Hali! Ez a rész, most nem lett olyan jó, a követkőre tervezem, a nagy dolgokat. Ez most, csak olyan "kitöltő" De azért remélem, tetszeni fog! :) 

Reggel, bedagadt szemekkel ébredtem. Szuper. A smink, egy kicsit segített rajta, de, még úgy se volt, valami szép. Mikor, elindultam a suliba, a sarok felé vettem az irányt, de megtorpantam. Nem mehetek oda. A fiúk, is arra járnak suliba. Ezért, tettem egy nagy kerülőt. Már, fájt a lábam, mikor beértem. Fura volt, egyedül sétálni. Nagyon fura. Olyan volt, mint az első napom. Vagyis, nem a "hivatalos" első napom, hanem az, amikor először mentem a suliba, a "nyílt héten". Nem, túl kellemes...

~A suliban~

-Laurel, végre itt vagy!-állt meg előttem, Brianna-Már, mindenhol kerestelek. Hol voltál?

-Kerülő úton jöttem, hogy ne kelljen Jonnal, és Edwarddal találkoznom-mondtam, mire, fölvonta az egyik szemöldökét.

-És, mégis miért?-nézett értetlenül. Ja, tényleg, ő ezt, még nem tudja. 

-Ezt, akartam ma elmondani-mondtam, és el elmeséltem neki, az egész dolgot. Ő, az egyetlen ember, aki tutdhatja, a teljes igazságot. Elvégre, az ő titka. Mikor befejeztem, csípőre tette a kezét.

-Most, azt akarod mondani, hogy ez az egész, miattam van?-az arca, kifejezéstelen volt. 

-Neeem, szó sincs ilyesmiről. Én voltam a hülye. Ez, nem a te hibád. 

-Persze, tudom, hogy nem-nézegette a körmeit-Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy, te sem, így gondolod-mosolygott-De, visszatérve a témára, most, ugye, nem fogod őket, még pár hétig kerülgetni?

-Hááát...-igazából, ez lenne a tervem. Majd megoldódik ez magától, csak várni kell...Talán...

-Ez, nevetséges-szögezte le-Menj, és beszélj velük, kérj tőlük bocsánatot. Egyszer, úgy is meg kell tenned. Melyik a jobb? Ha, még csomó ideig, nem beszélsz velük, és naponta bevonulsz a wc-be sírni, vagy ha, most beszélsz velük, kibékültök, és, újra minden a normális lesz?-tette karba a kezét.

-Igazad van, nem lehetek ennyire gyáva-sóhajtottam, de a szívem mást sugallt.

A nap további részében, teljesen egyedül voltam. Ugyanis, mint kiderült, Linda megfázott, és nem jött suliba. Brianna, meg nem tolerálja, a "bújjunk el a srácok elől" akciómat, így, ő nem kísérgetett sehova. Talán, neki van igaza... Megmutattam az igazgatónak a lapot, amit anya tegnap aláírt, ő, meg undorító mosollyal az arcán, kihúzta az igazolatlanomat, és közölte, hogy legyek "jó kislány", mert már így is elég sok panasz volt rám. Na persze... Én vagyok, a suli huligánja... Délután, megbeszéltem Lindával, hogy elviszem neki a leckét.

~Lindáéknál~

Csengettem, és egy mosolygós nő nyitott ajtót.

-Á, biztos te vagy Laurel-mosolygott-Linda, mondta, hogy át fogsz jönni.

-Igen, jó napot!-mondtam, félénken.

-Na, gyere be! Amúgy, Susan vagyok!-mutatkozott be.

-Én, meg Laurel, de, ezt, már tudja-mosolyogtam.

-Igen, Linda szobája, az emeleten van-nyomott a kezembe, két pohát üdítőt-De, azért, remélem, tanulni is fogtok majd-kacsintott, aztán elnevette magát, és fölkísért Lindához.

~Linda szobája előtt~

-Bejöhetek?-kopogtam, az ajtón.

-Persze-hallottam, barátnőm hangját. Aztán, beléptem az ajtón, és leültem Linda mellé, az ágyra.

-Köszi, hogy eljöttél-mosolygott hálásan.

-Semmiség-öleltem át-Külömben is, ez így, nekem is jobb. Amúgy, csak egyedül lennék-sóhajtottam.

-Még, nem békültél ki velük?-a hangjában, aggodalom csengett.

-Sajnos nem-szomorodtam el-De, most ne erről beszéljünk. Hoztam a házit!-nevettem el magam, Linda szenvedő arcán, mikor kimondtam ezt-De, tudod mit? Ez várhat!-mosolyogtam.

-Ez, egy jó ötlet-mosolygott ő is-Valamit, meg kell beszélnünk-komolyodott el.

-Mit?-néztem, a szemébe.

-Szóval, szerintem, szakítani fogok Daviddal-mondta, én meg ledöbbentem. Eddig olyan jól megvoltak, nem értem mi történhetett. Hacsak...

-Miért? Megcsalt?-néztem rá dühösen. Senki sem bánthatja meg, a bartántőimet...

-Nem, dehogy! Nem csinált semmit. Ne, legyél dühös-mosolyodott el.

-Hát, akkor mi a baj?

-Az az igazság, hogy, nem is tudom, mostanában, elhidegültünk egymástól. 

-Ezt, hogy érted?

-Hát, úgy, hogy már nem tudok rá úgy gondolni, mint a "pasimra". Csak, úgy mint egy barátra. És, úgy veszem észre, hogy ezzel, ő is így van. Külömben is, van már valaki más, aki bejön nekem. 

-Aham, értem én...És, ki az?-kacsintottam.

-Áhh, nem ismered-mondta, de nem vagyok biztos benne, hogy nem hazudott. Mindegy, ha majd akarja, úgyis elmondja, ez, az ő dolga.

-Amúgy, az öcsém, beléd van zúgva-mondtam neki, mert idő közben, rájöttem, hogy akin múltkor csipkés póló volt, az nem Brianna volt, hanem Linda. Ezt, majd meg kéne említenem, Beninek is... 

-Tényleg?-mosolyodott el-De cuki-nevetett. Még, sokáig beszélgettünk, és a házit is megcsináltuk, mikor, elkezdett sötétedni.

-Figyi, nekem mennem kéne, nem akarok sötétben hazamenni-néztem ki az ablakon.

-Persze, menj csak. És, mégegyszer köszi, hogy eljöttél-mosolygott, aztán lekísért.

Hazafelé úton, szörnyen hideg volt. Normális esetben, ott lett volna John, és átölelt volna, Edward meg, mondott volna valami hülyeséget, hogy elterelje a figyelmem. De, ez most nem volt "normális eset". Ahogy, erre gondoltam, meginogott a lábam, de tartanom kellett magam. Sötétedésig, haza kellett érnem. Otthon, leültem a gép elé és az üzeneteimet nézegettem, azokat, amiket a fiúkkal írtunk egymásnak. Én, direkt csinálom ezt? Ahelyett, hogy megpróbálnám őket kiverni a fejemből, nézegetem az üzeneteinket, a közös képeinket stb. Pedig, tudom, hogy ettől rámjön a sírhatnék. De, nem tudom megállni. Ezentúl, mindig így lesz? Naponta, lesz egy időpont, ahova be lesz táblázva, hogy "Bőgés John, és Edward miatt"? Remélem nem, de azért, az álomba sírás, most sem maradt el...

7.Ezt, elszúrtam

Hétfő reggel, kipattant a szemem. Mióta megkaptam Brianna üzenetét, csak azon agyaltam. Féltem, de nagyonis vártam, a hétfőt. Féltem, mert ha Brianna, azt mondja, hogy John az, aki tetszik neki, akkor nekem lőttek. John kit választana, Briannát vagy engem? Nem tudom. És, ez, rohadt idegesítő. És, vártam, mert ha nem John az, akkor nem kell többet idegeskednem. Igazából, írtam Brianánnak még hat üzenetet, hogy ki az, és, hogy nyugodtan elmondhatja, de ő ragaszkodott hozzá, hogy majd személyesen. Nem értem, mi különbség van, de, őtudja. Reggel, a sarkon, a szokásos, negyed óra dumálás helyett, ahogy megjöttek a fiúk, rögtön mentünk a suliba. Ez, az én ötletem volt. A srácoknak, azt mondtam, hogy Edward lába miatt, mondván, hogy nem tud olyan gyorsan menni, és ha sokáig itt álldogálunk, el fogunk késni. De igazából, nem ezért volt. Brianna miatt. Minnél előbb, meg akartam tudni a titkát.

~A suliban~

-Srácok, nekem el kell mennem valahova-mondtam, a két szőkeségnek.

-Megvárunk-mondta Edward, és, a női mozsdó irányába nézett.

-Nem oda akarok menni!-tettem csípőre a kezem-És, nem kell megvárnotok, majd megkereslek titeket. Nyugodtan, menjetek ahova akartok-reméltem, hogy megelégednek ezzel a válasszal, de nem volt szerencsém.

-De, most hova mész? És mi, miért nem mehetünk?-fonta össze a karját Edward, megjátszott, kisgyerekes durcáskodással. De elmosolyodott.

-Laurel, nekünk bármit elmondhatsz-nézett mélyen a szemembe, John.

-Hát...ööö...-Úristen!!! Mit mondjak?-Az az igazság, hogy...- Nem mondhatom meg nekik, az igazat. Én, megbízom bennük, és tényleg, hiszem, hogy, ha megkérem őket, nem adják tovább senkinek, de ez, nem az én titkom. Ha Brianna megtudja, hogy elmondtam nekik, többet nem fog megbízni bennem. És mint mondtam, megbízom a fiúkban. Nem ők adnák tovább. Csak, utálok titkolózni. Lehet, hogy magamtól elmondanám. És, akkor beugrott valami.
-Az az igazság, hogy szeretnék egy kicsit külön lenni tőletek. Egy kicsit már idegesítő, hogy egyfolytában a sarkamban vagytok. Néha, leszállhatnátok rólam, mert már kezd, nagyon elegem lenni. Mindig itt vagytok, nem tudok, egy lépést sem mozdulni tőletek. Ti ugyan nem veszitek észre, de  néha, rohadtul irritálóak, és idegesítőek vagytok. Rohadtul, elegem van belőletek!-mondtam, a fiúk, meg csak döbbenten néztek rám. Jaj, nem akartam ilyen durván fogalmazni. Csak, kiakasztott, hogy nem akarnak egyedül hagyni, nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra. de, igazából, ezek, nem is az én érzéseim. Csak, úgy belelendültem ebbe, és nem tudtam leállni.

-Hát, bocs...-nézett dermedten maga elé, Edward.

-Nem akarunk, az utadba álnni-John szemében, megbántottság tükröződött.

-Hát ne is. Én megyek-mondtam, nagyon fájt kimondani ezeket a szavakat, de attól féltem, hogyha, most bocsántatot kérek, akkor megint, nem akarnak elengedni.

-Oké, akkor mi is megyünk, majd szólj, ha már nem idegesítünk, és akkor találkozunk-mondta szomorúan, és enyhén cinikusan, John. Az én szívem meg összefacsarodott, de muszály volt tartanom magam.

-Rendben, majd szólni fogok-mondtam ki, aztán elfordultam, és magabiztosan, legalábbis magabiztosnak látszóan, elsétáltam. Mikor már, pár másodperce sétáltam, visszanéztem, és láttam, hogy John, és Edward, befordulnak, az egyik sarkon. Ahogy ez megtörtént, lerogytam a fal mellé, a földre, és elkezdtem bőgni. Miért csináltam ezt? Brianna hülye titkáért. De mégis, megérte? Nem! Összevesztem a legjobb barátaimmal, összeörtem a szívüket, és most egy hülye, gonosz, undorító, hárpiának gondolnak, aki egész végig csak tettette, hogy kedveli őket. És John... Ő mit gondolhat? Azok a titkos kézfogások, azok a pillantások... Többet, már nem fog rám úgy nézni. Legalábbis, egy ideig biztos nem. De, az még a jó eset. Tulajdonképpen, mikor megbántottam őket, csak, az a cél lebegett előttem, hogy egyedül kell, hogy hagyjanak, egy kis ideig. De arra, közben már nem gondoltam, hogy miért. Csak egy titokért, amit később is el tudott volna mondani Brianna. Nem is beszéltük meg, hogy mikor találkozunk. Lehet, hogy akkor még, nem is volt ott a suliban. Én, tényleg nem tudom, miért csináltam ezt az egészet. Ennél, még az is jobb lett volna ha Brianna, örökre megútál, mert kikotyogtam a titkát. Sőt, lehet, hogyha elmondom Edwardéknak, megérteték volna, hogy ehhez nekik nincs közük. De nem, én a hülye, elszúrok mindent. Gratulálok Laurel, ügyes vagy! Pfff... Amúgy, amíg a földön ülve bőgtem, megkérdezték páran, hogy jól vagyok-e. Valaki, még föl is akart vinni az orvosiba, de mindenkinek azt mondtam, hogy meghalt a kutyám. Ez általában, beválik. Még, jó, hogy nincs is kutyám. Mindegy. Igazából, ezeknek az embereknek a felét, most láttam először, a másik felét, meg csak látásból ismerem, de, nem mentek mellettem, hanem megálltak, és segíteni akartak. John, és Edward is ezt tette volna, ha épenséggel, nem velük veszek össze. Ebben az a legrosszabb, hogy belegondoltam abba, hogy mindenki milyen kedves, meg jószívű, és csak én vagyok ilyen szörnyeteg. Gondolatmenetemből, Brianna zökkentett ki.

-Laurel, te mi a csudát keresel ott földön?-állt meg előttem, mire én fölnéztem rá-Te sírtál?-hangjában, meglepettség hallatszott.

-Nem, csak belement valami a szemembe-szipogtam.

-Ugyan, kérlek, ezt még a hülye sem veszi be-vonta föl a szemöldökét-Na, mondd el, hogy mi a baj, vagy ne mondd el, nekem édesmindegy, de hagyd abba a bőgést, és állj föl-utasított, mire én megtöröltem a szemem, és fölálltam. De úgy döntöttem, inkább, nem modom el Briannának, a bánatom. Egy, mert úgy, mégnagyobb szerencsétlenségnek nézne, mint aminek most néz. Kettő, igazából, ez, őt nem érdekli.
-Brianna, én ezt most, inkább, meg szeretném tartani magamnak-mondtam, félénken.
-Nekem, mindegy-vonta meg a vállát.
-Na, de te is akartál valamit mondani, nem?-kacsintottam.
-Igen, de gyere-mondta, és elkezdett húzni, egy ilyen raktár szerű kis "terembe", ahol a felmosókat, és a tisztótószereket tartják. Mikor beértünk, becsukta magunk mögött az ajtót, és megállt előttem.
-Na, szóval, jól figyelj, mert nem fogom többször elmondani. Aki tetszik nekem az...-Kérlek ne John! Csak ne ő! Bárki más, de ne ő!-...David-Huh! Nem John az. Várjunk csak? David??? Jézusom, ez nem lesz egyszerű dolog...
-David??? Ó, akkor már mindent értek-világososdtam meg.
-Ez mégis, hogy érted? Mi mindent?-tette karba a kezét, és összeszűkült szemekkel, méregetett.
-Például azt, mikor nálam filmeztünk, és, te is leléptél, Lindával, és Daviddal, pedig simán maradhattál volna. Meg, ha látom őket, te mindig ott vagy. Sosem hagyod őket egyedül.
-Hát, igen. De ez baj-sóhajtott-Nem akarom, hogy kettesben legyenek, azért csinálom ezt. Tudom, hogy ez nem helyes, de nem bírom megállni. Gondolj bele, neked milyen lenne, ha Johnt látnád, egy másik lánnyal ölelkezni, meg ilyenek. Te sem akarnád, kettesben hagyni őket, ugye?-tette csípőre, a kezét.
-Hogy mi? Most, mi köze van ehhez Johhnak? Nem értem-hazudtam, de úgy látszik, nem túl jól.
-Laurel, se hülye, se vak nem vagyok. Ahogy a többiek se. Mindenki tudja, hogy Johnnal nem vagytok közöbösek, egymás számára.
-Tényleg?-néztem rá döbbenten.
-Igen, azt hiszed nem vettük észre azokat a mélyre ható pillantásokat, ahogyan egymásra néztek, és a hasonló dolgokat?-mosolygott.
-Hát, igen-nevettem el magam-De mindegy, most nem én vagyok a téma-ahogy, ezt kimondtam, megszólalt a csengő.
-És, úgy látszik, már én se leszek, na gyere-nevetett, aztán kitessékelt a raktárból. Ahogy beléptnk a terembe, összeszorult a torkom. Megláttam Johnt, és Edwadot, és újra a sírógörcs kerülgetett. Lehajtott fejjel, rájuk sem nézve, csoszogtam el a padjuk mellett. Nehéz volt, óra alatt visszatartani a sírást, de nagyokat lélegeztem, és a végére, már egész jól voltam.

~Óra után~

-Figyeljetek...-léptem oda Johnékhoz, de Edward közbeszólt.

-Tudod Laurel, engem speciál, te is idegesítesz. Ahogy azt hiszed magadról, hogy te vagy a világ királynője. Ahogy dobálod a hajad, és kioktatsz. Nem vagy az anyám, és a bartánőm sem vagy. Pedig, néha, úgy csinálsz, mintha, mi, totál oda lenénnk érted, és csak röhögsz, hogy mekkora jó vagy, hogy két fiú is, mindenhova kísérget. De ez nem igaz, nekem is, elegem van belőled!-nézett rám, lehányó pillantással. Ez lesokkolt. Edward, nem ilyen. Még sosem hallottam, így kiakadni. Nem ilyennek ismertem meg. De, én beszélek... Először, én osztottam ki őket, úgy, hogy ők semmit sem csináltak. Ezt, megérdemeltem. 

-Igaza van-szólalt meg John. Ez az egy, kis mondtata, úgy hatott rám, mintha, egy kést döftek volna belém. Nem bírtam tovább. Az arcomat a tenyerembe temettem, és elrohantam, aztán, kirobbant belőlem a bőgés. A női mozsdó felé vettem az irányt, és bementem. Szerencsére, nem volt ott senki. Bezárkóztam az egyik fülkébe, és csak sírtam. Tompán hallottam, hogy becsöngetnek, de akkor, abban a pillanatban, egy cseppet sem érdekelt. Semmi nem érdekelt. Egyre csak John szavai visszhangoztak a fejemben. "Igaza van..." Egy, hisztis kis ... vagyok. Johnnak, ez a véleménye rólam. Ahogyan Edwardnak is. Sőt, talán mindenkinek. A következő szünetben, Linda hangját hallottam meg, ahogy a nevemet mondogatja. Gondolom meghallotta a szipogásom, és benyitott hozzám.

-Hála az égnek!-sóhajtott egyet-Te, mit keresel itt? Mindenki, halálra aggódta magát!-mondta, de én csak halgattam, az arcomat, a kezembe temetve-Laurel, mondj már valamit! Jól érzed magad?-csönd- Hívjam ide a sulinővért?-még mindig, nem szóltam semmit-Laurel!!!!-akadt ki teljesen Linda, és hangjában aggodalom csengett. Most, miért vagyok ilyen? Vele, is bunkózom, pedig, ő se csinált semmit. Nem, nem leszek ilyen. Nem akarom, még őt is magamra haragítani. Fölnéztem rá.

-Nincs, semmi bajom-töröltem meg a szemem-Nem kell orvos.

-Akkor mégis, miért ülsz a wc-n bőgve, és hagyod ki az órát?-tette karba a kezét.

-Az az igazság, hogy összevesztem Johnnal, és Edwarddal-hajtottam le a fejem.

-Min?-neki, sem mondhatom el. De valami beugrott.

-Légyszives, nem szeretnék beszéléni róla-néztem a szemébe.

-Persze, megértem-biggyesztette le az ajkát-De, azért gyere. Kimegyünk együtt, rendben?-küldött felém egy bíztató mosolyt.

-Oké-léptem ki a fülkéből, és Lindával kimentünk a folyosóra. 

-Csak, nyugi. Minden rendben lesz-mosolygott rám, bíztatóan.

A nap további részében, Lindával voltam. Amikor megláttam a fiúkat, azonnal elkapott a sírógörcs, de Linda, akkor, mindig a másik irányba terelt. Szerintem, ha meglátta őket, akkor azon nyomban másfelé fordított, hogy nekem, ne kelljen őket látnom. Így ment, ez a nap végéig. Mikor már mentem volna haza-John és Edward nélkül, fura-az egyik tanár megállított.

-Kihagytad az órámat, állítólag az egyik barátnőd talált rád a wc-ben.

-Igen, mert...-Ki kell találnom valamit! Hazudozásból ál az életem...-rosszul lettem. 

-Miért nem szólt az egyik tanárnak?-vonta föl az egyik szemöldökét.

-Mert, már nagyon rosszul voltam, mikor berohantam a vécébe, satöbbi, muszály részleteznem? 

-Ne, szemtelenkedj!

-Bocsánat, szóval, mikor a bartánőm megtalált, már jól voltam. Csak, nagyon sokat ettem, össze vissza, reggelire.

-Nincs semmi baj. Csak írasd alá, ezt, a szüleiddel-nyomott a kezembe egy papírt-és minden meg van oldva. Kihúzzuk az igazolatlant-mosolyodott el.

-Rendben. Köszönöm. Viszont látásra!-köszöntem el, és hazaindultam. Egyedül. Nagyon lehangoló...

~Otthon~

                                       
-Anya, ezt alá kéne írnod!-nyomtam az orra elé, a lapot, amit a tanár adott.
-Mi ez?-vette ki a kezemből.
-Hát...-hazudhattam volna ugyanazt neki, mint a tanárnak. De mi értelme lett volna? Ő, az anyám! Legalább, neki ne hazudjak, ha már mindenki másnak igen...-Na, szóval, röviden, összeevsztem Edwaddal, és Johnnal, kiakadtam, mindenfélét vágtam a fejükhöz, aztán ők is, az enyémhez, ezen mégjobban kiakadtam, sírógörcsöt kaptam, bementem a wc-be, és kihagytam egy órát, mert egész végig, csak sírtam. Szóval, ha aláírod ezt a papírt, akkor meg van oldva, és nem kapok igazolatlant-mosolyogtam anyára, aki csak csóválta a fejét.
-Ne csinálj többet ilyet, rendeben?-firkantotta rá az aláírását, a lapra.
-Jaaaaj, kösziii! Szeretlek!-öleltem meg.
-Én is, kincsem-puszilt meg.

~A szobámban~ 

-Laurel, bejöhetek?-kopogott Beni(?) Ő mióta kopog, mielőtt bemegy valahova? És, mióta kérdezi meg, hogy bemehet-e. Kezdek félni...ki ez a gyerek? Mert az biztos, hogy nem az öcsém.
-Persze-mondtam, mire benyitott, és letelepedett mellém, az ágyra-Mit akarsz?-kérdeztem tőle.
-Nem tudom. Csak úgy feljöttem. Amúgy, összevesztél a barátaiddal?
-Igen-sóhajtottam.
-Kár, pedig a szőkék, egész jófejek voltak. Nameg, jó volt a hajuk-nevetett. Vele nevettem-De, ugye, azzal a hosszú barna hajú lánnyal, nem vesztél össze, aki, abban a fehér, csipkés pólóban volt?-kérdezte, és láttam az arcán, hogy elkalandozik. Ahaaa, akkor innét fúj a szél...
-Nocsak, nocsak, valaki belezúgott Briannába?-böktem oldalba.
-Neeem-vörösödött fülig, a kedves öcsikém.
-Perszeee-mosolyogtam.
-Majd, bemutatsz neki?-kérdezte reménykedve.
-Igen, majd bemutatlak neki. Na, gyere ide-mondtam, és magamhoz öleltem. Sokszor veszekszünk, és oltjuk egymást, mindenki előtt, de testvérek vagyunk, és szeretjük egymást. A fenébe azzal a sok fiúval, nekem mindig, a kis öcsikém lesz a fő cukiság. Habár, még sokat fogunk veszekedni, de ez, nem változtat semmin. Mikor kiment, bekapcsoltam a gépet. Nocsak, egy üzenet Briannától.

Brianna üzenete: Laurel, miért bőgtél a wc-ben?
Laurel üzenete: Ugyanaz, miatt, ami miatt, a földön is bőgtem, reggel. De te, ezt honnan tudod?
Brianna üzenete: Mindenki tudja...
Laurel üzenete: Honnan?
Brianna üzenete: Nem tudom. De, a kérdésemre, még nem adtál kielégítő választ.
Laurel üzenete: Ez bonyolult. Te leszek. Inkább személyesen.
Brianna üzenete: Ha-ha. A fa humorod még megvan. De, rendben, és akkor majd, segíts nekem David kapcsán.
Laurel üzenete: Fogok.
Brianna üzenete: Rendben.

Nyomtam volna ki a gépet, de hirtelen megakadt a szemem egy beszélgetésen. A beszélgetésem Johnnal. Tegnap. Mindenféle, hülyeségeket írkáltunk egymásnak. Ettől, összeszorult a torkom, és rámtört a sírógörcs. Gyorsan kikapcsoltam a gépet, de már késő volt. Kitört belőlem a bőgés. Aztán, valahogy, álomba sírtam magam...

Haliii! :* Remélem, jó lett a rész! :))) Ha tetszett, légyszi komizzatok, hogy megtudjam ki az, aki olvassa. :) Előre is köszi :))) Pusszancs: Lili
És a blogok (elolvasni :P) :
http://biebsandme.blogspot.hu
http://viraagszirmok.blogspot.hu

6.Barátokkal

A hét, Edward nélkül, szörnyen lassan telt el. Nagyon hiányzott, de nem csak nekem. Egy nap elteltével, már mindenki érezte, hogy valami nincs rendben. A suli nem pörgött annyira, az órákat normálisabban, meg lehetett tartani (sajnos), és minden, sokkal unalmasabb volt. De a legjobban, Johhnak hiányzott. Ez látszott rajta. Ugyan, sokáig nem akarta bevallani, mert "ő a hülye, jó arc, aki nem nyáladzik, és mindig röhög", de, neki is vannak érzései. Eddig, szinte mindent, együtt csináltak. A suli nagy része, nagyon, nem különbözteti meg őket. Tulajdonképpen, ha csinálnak valamit, akkor az mindegy, hogy ki volt, mert "ők" voltak. Egy személyként kezelik őket, hiszen, mint külsőleg, és mint stílusban is, szinte ugyanolyanok. De belsőleg, korántsem. Ezt, csak az tudja aki, körübelül, annyira ismeri őket, mint én. És, mint már mondtam, nekik nincsenek más, közeli barátaik. Maximum, még Linda, Brianna, és David látja ezt. Velük, mostanában, nagyon sokat voltunk. Ők, még a kórházba is bejöttek. Az egész épületben, Edward szobájában volt a legnagyobb jókedv. Csomót röhögtünk, beszélgettünk, hülyéskedtünk. Az ápoló nők, elég furcsán néztek ránk, mivel, általában, nem szokott ilyen jó kedv lenni, egy kórházi szobában. De ez van, ha együtt vagyunk, minden bánatunk elmúlik. Semmiért el nem cserélném őket. Szombaton, Edwardot kiengedték a kórházból, de még az egész lába gipszbe volt. Nagyon nehezen tudott járni szegény. Elhívtak sétálni, hogy Edward, gyakorolja a gipszben, és mankóval való járást.

~A sarkon~

-Sziasztok!-integettem nekik, messziről. Mindketten észrevettek, de csak John integetett vissza, mivel Edward, görcsösen kapaszkodott a mankójába, aminek, még nem sikerült megfelelően elsajátitania a használatát. Mikor közelebb értek, Edward azonnal elkezdett sopánkodni.

-Laurel, tudod, hogy milyen rohadt szar, így menni? El sem tudod képzelni. Nem bírom behajlítani a lábam, és még oda se tudok inteni senkinek, mert akkor elesek-vágott fájdalmas arcot, mire én csak nevetve, csóváltam a fejem.

-Edward, nekem is volt már eltörve a lábam. És, tényleg nem túl kényelmes gipszben járni, de azért nem a világ vége. Vannak ennél rosszabb dolgok is.

-Jó, jó, de fogadjunk, hogy neked nem volt...-próbálta bizonyítani az igazát, de közbevágtam.

-Lapozzunk, a többiekről tudtok valamit?-kérdeztem, és John felé fordultam, nehogy Edward visszatérhessen, a "nehéz járás" témára.

-David valami olyasmit mondott, hogy csajos napra mennek.

-David is?-néztem értetlenül, de előtört belőlem a kuncogás.

-Nem tudom, azt nem mondta-közölte, teljesen nyugodtan, én meg hitetlenül ráztam a fejem.

-És mégis, miért nem kérdezted meg? Ez, neked nem hangzik furán, egy fiú szájából?

-De, furán hangzik.

-De, miért nem kérdezted meg?-kezdett fölmenni bennem a pumba. Komolyan, ezt az ilyen szintű értetlenséget, és flegmaságot, már nem bírom. Fiúk...

-Ja, nemtom-vonta meg a vállát.

-Komolyan, kiakasztasz-boxoltam bele a vállába, mosolyogva. Ezután, még sokáig sétáltunk. Edward párszor, majdnem elnyalt, de John, vagy én, mindig megfogtuk. 

~Pár órával később~

-Figyuzzatok, menjünk hozzám, és nézzünk valami filmet. Majd bemutatlak titeket a szüleimnek. Okés?-kérdeztem a fiúktól.

-Hát nem is tudom...

-Jaj, istenem ne csináljátok már! Légyszi.

-Oké-mondta, Edward, mikor hirtelen megszólalt a telóm. Vagyis, nem szólalt meg, mert rezgőn volt, hanem elkezdett rezegni a zsebemben, mire én megrezzentem, és sikkantottam egy kicsikét.

-Mi az?-kapta oda a fejét, John.

-Semmi, csak megszólalt a telóm-mondtam, mire kitört belőle a röhögés, amihez Edward is csatlakozott, én meg kiszedtem a telómat a zsebemből, és fölvettem.

-Hallo! Mi? Nem hallok semmit! Várj!-mondtam, és távolabb mentem a két röhögő hülyétől, bár Edwardot, nem szívesen hagytam magára, mert a röhögés könnyen kidöntheti az egyensúlyából, és John, nem volt olyan állapotban, hogy meg tudja fogni ha elesik, annyira röhögött-Na, most mondhatod-szóltam, mikor már olyan távolságban voltam tőlük, hogy a telefont is halljam.

-Na, szóval-hallatszott Brianna hangja, a vonal túlsó végéről-Hol vagytok most?

-Ööö, hát...várj, megkérdezem a srácokat-mondtam, és a fiúk felé fordultam, akik, már abbahagyták a röhögést-Hol vagyunk?

-Te ott, John meg itt, mellettem-mondta Edward, vigyorogva

-Jaj istenem, ne játtszd itt az agyad! Azért ennyire hülye, még te sem vagy!-mondtam, mert tudom, hogy tudta, hogy, hogyan értem a kérdésemet, csak húzni akarta az agymamat.

-Jó, jó, akkor most vagyunk aaa...várj, megnézem GPSen-mondta, és kihalászta a zsebéből a telóját, én meg értetlen arcot vágtam.

-Véletlenül, nem itt laksz?-röhögtem.

-Jólvaaan, de most, mégis honnan tudjam, hogy hol vagyunk? Mi vagyok én, térkép?

-Nem, csak hülye-mosolyogtam, mire ő is, rám villantotta a fogait.

-Hahó!!!-hallottam a telefonomból, Brianna kiabálását.

-Jaj, bocsi, csak Edward nem tudta, hogy hol vagyunk, ezért a telefonján...

-Nem érdekel!-szólt közbe-Csak az érdekel, hogy: Hol vagytok most?-az utolsó szavakat tagoltan, és hosszan elnyújtva mondta. Mintha egy kisgyerekhez, vagy egy turistához beszélt volna.

-Lakat utca 30.-jelentette ki Edward büszkén, mire én megismételtem, hogy Brianna is hallja.

-Ok, akkor mindjárt ott vagyunk-monda és letette a telót. Ezután, nem sokkal, megláttunk három alakot. Az egyik, a fagyos tekintetű, halálosan egyenesen, és kifinomultan, lépkedő Brianna volt. A második, a boldog tekintetű, mosolygó Linda. A Harmadik pedig, a hat szatyrot cipelő, fáradt tekintetű David. Szegény, a lányok elrángatták magukkal a csajos napra, csomagcipelőnek. Mikor odaértek hozzánk, megbeszéltük, hogy mindenki hozzám jön, és megnézünk egy filmet.

~Otthon~

-Anya, Apa, bemutatom nektek, a barátaimat-mondtam, és elkezdtem sorrendben sorolni a nevüket-Őt itt Brianna, Linda, David, John, és Edward.

-Jó estét!-köszönt valaki, az őseimnek.

-Jaj, hát nyugodtan tegezzetek, mondjátok azt, hogy szia, lehet, hogy öregebb vagyok, de ugyanolyan laza mint ti-kacsintott anya, próbált jófej lenni. Én meg csak égtem.

-Persze, csak nyugodtan-szállt be apa is, én meg lassan, a földbe süllyedtem-Na gyerekek, minden swag, igaz? Csak nyomjátok a sódert-csinált rap mozdulatokat, apa.

-Öö...hát valahogy úgy...-válaszolta bizonytalanul John, én meg közbeléptem, mielőtt, még teljesen elfajultak volna a dolgok.

-De, mi most megyünk is föl, a szobámba!-mondtam, és gyorsan a szobám felé invitáltam őket.

-Várj!-kiáltott utánunk anya-Igyanak még valamit!

-Majd fölviszem, az innit!-kiabáltam vissza, aztán szaladtam föl a lépcsőn, és megmutattam a többieknek, a szobámat. Ahogy belépünk, jobbra található egy francia ágy. Az ajtó felöli részén, egy éjjeliszekrény. Az ajtóval szemben, egy polc, amin van a tv, ami az ágy felé van fordítva. A szoba bal felében, van a ruhásszekrényem, az ajtó felöli oldalon, vele szemben pedig az íróasztalom. A szobám bal falán, van egy ablak. Mikor bementünk, becsuktam magam után az ajtót.

-Srácok, bocsi a szüleim miatt! Ők már csak ilyenek-húztam el a szám, de John csak mosolygott.

-Nyugi, mindenkinek ilyenek a szülei-mondta.

-Sőt, ha neked lesz gyereked, te is ilyen leszel, az ő szemében-vigyorgott David. 

-Nem, én jófej szülő leszek-tettem csípőre a kezem.

-Aha, csak azt fogod hinni, hogy jófej leszel, de ugyanlyan leszel a szmében, mint most a te szüleid, a tiedben. De mindegy-legyintett.

-Az, na ki milyen filmet akar nézni?-kérdeztem, egy fokkal hangosabban, hogy mindenki hallja.

-Milyenek vannak?-kérdezte Linda.

-Na, lássuk csak-ültem le a földe, a polc elé, amin voltak a dvd-k-Van vígjáték, romantikus, dráma, életrajzi, horror...

-Horror!!!-üvöltötték be a fiúk.

-Nemár!-nyafogott Linda-Azokat, nem szeretem.

-Akkor szavazzunk-ajánlottam-Tegye föl a kezét, aki horrort akar nézni-az összef fiú föltette.

-Rendben, akkor ki akar romantikusat?-csak Linda, és én tettük föl a kezünket. Itt már biztos volt, hogy horrort nézünk...-Oké, akkor a horror lesz.

-Az én véleményemet, meg sem kérdezed?-háborodott föl Brianna.

-Hát nem, mivel az mindegy, mert már csak te szavazhatsz, és ugyebár, egy szavazattal...

-Tudom, Laurel! Nem vagyok hülye, tudok számolni! Csak az zavar, hogy meg sem kérdezed a véleményemet!-fonta össze a karját.

-Rendben, akkor, mit szeretnél nézni?-sóhajtottam.

-Drámát.

-Oké, akkor, amint az előbb mondtam, horrort nézünk-mondtam, mire Brianna, csak bólintott. Komolyan, én néha nagyon nem értem... Amíg a fiúk kiválasztották a a filmet, mi lehuppantunk az ágyra. Mikor végeztek, ők is, csak Edward maradt állva.

-Segítene valaki?-vigyorgott. Tényleg, teljesen kiment a fejemből, hogy le van törve, a lába.

-Persze-tápászkodtam föl, mosolyogva, aztán segítettem Edwardnak, fölszenvedni magát, az ágyra.

-Legközelebb, csak akkor állhatsz fel, ha elmentek-nevettem.

-Csönd legyen már!-rivallt rám, Brianna.

-Ja, tényleg, már elkezdődött, nem is vettem észre...

-Psssssssssszt!!!-pisszegett le, David.

-Bocsi-tátogtam hangtalanul, aztán visszafeküdtem a helyemre, és elkezdtem a filmre koncentrálni. Mit is mondhatnék, rohadt félelmetes volt. Majdnem, összepisiltem magam. Igazából, én nem szeretem a horror filmeket. Csak, még pár éve, beszereztem csomót, mert az volt a "menő", ha valaki, horrort néz. De, egyiket se néztem meg csak bememorizáltam a tartalmukat, és tároltam őket a polcon, hogy ha kell, meg tudjam mutatni, hogy nekem ez is megvan. Hát igen...ilyen vagyok én. Pfff... Az egyik résznél, már nem bírtam tovább, és elekzdtem suttogni.

-Basszus, rohadtul félek, valaki fogja már meg a kezem-mondtam, és Edward az egyik oldalról, John, pedig a másikról, megfogta a kezem. Ugyan, még így is féltem, de egy kicsit jobb volt. Ez olyan, mint amikor a kisgyerek, rosszat álmodik, és az anyukája, mellé fekszik. Jobban lesz tőle. Amúgy egy kézfogás sokat elárul. Ebbe akkor gondoltam bele, mikor mindketten fogták a kezem. Ahogy Edward fogta az olyan barátias, biztató volt. Azt üzente, "nyugodjál már le te". Csak olyan viccesen. Johné, mást üzent. Az övé, azt, hogy "semmi baj, minden rendben lesz, ne féj". Olyan érzelmesen. Persze, lehet, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó csak ez játszódott le bennem. Vagy éppenséggel azt szerettem volna, ha ők ezt gondolják. De mindegy. Ez után még sokáig csak néztem a filmet. Tök nyugodtan. Úgy látszik, hogy túlságosan is nyugodtan, mivel az a következő emlékem, hogy valaki ébresztget. Belealudtam.

-Hahó, Laurel, ébresztő-rázogatott valaki finoman.

-Nézd már, milyen édesen alszik-röhögött azt hiszem Edward.

-Ja, mint egy kiskutya-ez már John hangja volt.

-Hello, én vagyok Laurel, a kiskutya-szorította össze az arcomat Edward röhögve, mire én teljesen fölébredtem.

-Edward, hagyjál már békén-nyöszörögtem, álmosan.

-Fölébredt!-mondta John.

-Végre!-csapta össze a kezeit Edward.

-Igen, fölébredtem-mondtam és körülnéztem a szobában-Hol vannak a többiek?-kérdeztem, ugyanis már csak hárman voltunk a szobában.

-Lindát fölhívták a szülei, hogy menejn haza, mert elfelejtette, hogy vendégek jönnek hozzájuk, és David meg persze elkísérte-válaszolt John.

-És Brianna?

-Azt nem tudom-vonta meg a vállát. 

-Nem tudod hol van?-néztem furán.

-De, ő is elment csak azt nem tudom, hogy miért. Nem azt nem tudom, hogy hol van.

-Ja, jól van, még nem ébredtem föl teljesen.

-Azt látjuk-vigyorgott Edward-De most már menünk kell.

-Nemár!-mondtuk egyszerre Johnnal. Aztán, elröhögtük magunkat.

-Demár! Azt mondták, hogy fél kilencre haza kell érnünk-húzta el a száját.

-Ja, tényleg. Edward nem sétálhat sötétben-röhögte el magát, John, mire Edward feje rákvörös lett.

-Ez nem pontosan így volt!-tiltakozott Edward-Azt mondták, hogy amíg gipszben vagyok, addig nem sétálhatok sötétben.

-Haver, ez ígyis úgyis ciki-ütögette a hátát John, én meg elröhögtem magam. Hülyék. 

-Na de most komolyan, tényleg mennünk kell!-indult volna meg Edward, de elfelejtette a gipszét-Segítenétek?-kérdezte, mire kitört belőlünk a röhögés. Mikor befejeztük segítettünk Edwardnak kikászálódni az ágyból, aztán lekísértem őket.

~Lent~

-Na, akkor sziasztok-mondtam nekik, mikor már az előszobában voltunk, de hirtelen, meghallottam a szobából, Beni hangját.

-Hé figylej Laurel, nem tudod, hogy hol van a...-kezdte el mondani, de mikor kiért az előszobába megtorpant-Ohó, basszus Laurel, kettőt látok a pasidból!-vigyorgott.

-Ők a barátaim. És nem látsz kettőt mert alapból ketten vannak, mivel ikrek! Nem értem, hogy lehetsz ennyire egy pofátlan, paraszt!-akadtam ki.

-Nyugi Laurel, még ott van a tojáshéj, a fenekén-vigyorgott John, mire Beni is elmosolyodott.

-Na jólvan-vigyorgott-Amúgy Beni vagyok.

-Én meg John.

-Edward-szólt Edward, aztán újra belemerült a telójába. Én nem értem, hogy tud mindig ilyen gyorsan találni rajta valami rohadt érdekeset akár tíz másodpercre is.

-Na mi most tényleg megyünk. Csá Laurel! Kisember!-itt Benire nézett.

-Sziasztok!-köszöntünk nekik, aztán becsuktam az ajtót.

~Kicsit később, a szobámban~

Ahogy, nézegettem a gépet, Briana küldött egy üzenetet.

Brianna üzenete: Laurel, valamit meg kell beszélnünk.

Laurel üzenete: Mit?

Brianna üzenete: Azt hiszem, én...

Laurel üzenete: Azt hiszed te, hogy...mondd már!

Brianna üzenete: Azt hiszem én belezúgtam...

Laurel üzenete: Te jó ég! Kibe?

Brianna üzenete: Ezt, majd inkább személyesen!

Ezzel ki is lépett. Te jó isten! Brianna belezúgott valakibe! Jaj, csak kérlek, hogy ne John legyen az...Kérlek...

Sziasztok! :))) Bocsánat, hogy egy kicsit, elkéstem a résszel, de remélem jó lett. Ezennel, mindenkinek, boldog karácsonyt, és kellemes ünnepeket kívánok! ;) És itt vannak az általam ajánlott blogok! :) 

http://biebsandme.blogspot.hu

http://viraagszirmok.blogspot.hu