12.Örökre elfelejtem...?

Sziasztok! Ezer bocsi, hogy csak most hoztam meg. A kövivel megpróbálok sietni, ígérem, de semmi konkrétat nem tudok mondani. Szóval csak annyi, hogy remélem tetszeni fog a rész. És még azt is elárulom, hogy az elkövetkezendő részekben fog történni valami... Ennél többet nem szeretnék elmondani. Hiszek a meglepetés erejében. Köszönöm, hogy olvastok. Puszi :)

-"Laurel!", "Úristen! Végre fölébredtél!", "Jaj, de aggódtunk, ez most nagy megkönnyebbülés.", "Hogy érzed magad?", "Laurel, jól vagy?"-hangzottak el efféle szavak, a többiek szájából. Én meg csak pislogtam. Nem értettem semmit. Hogy kerültem én oda???

-Mi történt velem?-szólaltam meg, kissé rekedtes hangon. 

-Jaj, kislányom! Agyrázkódásod volt-mondta anya-Egy lány véletlenül eltalált, egy labdával röplabdaedzésen, te meg a földre estél, és beütötted a fejed.

-De azután, már jól volt!-szólt közbe az egyik fiú-Még haza is ment a saját lábán.

-Na, azért ne túlozz-mosolygott a másik-Minden lépésnél össze vissza dülöngélt-ezt nem értem... Ők mégis honnan tudják? Gondolom, anya elmondta az ápoló nőnek, ők meg túlbuzgó hallgatózók, és ami nem az ő dolguk, azt is muszáj elmondaniuk mintha tudnák. Az érdekes csak az volt, hogy rajtam kívül, senki nem nézett rájuk furán. Sőt, anya elmélkedve bólogatott.
-Ez érdekes.
-Mióta vagyok itt?-szólaltam meg újra.
-Egy hete.
-Egy hete??? Jézusom. Mit gondolhatnak a többiek, a suliban, miért hiányoztam ennyit. És milyen rossz lesz majd, ilyen sokat pótolni-vágtam fájdalmas arcot.
-Nyugi, már minden barátod tud erről. Linda még be is jött a kórházba-mosolyodott el anya.
-Linda? Ki az a Linda?-vágtam értetlen fejet.
-Nem tudod ki az a Linda?-nézett furán, és enyhén riadtan anya.
-Hát nem.
-És azt tudod, ki az a Brianna?
-Nem-miért mondogatja ismeretlenek nevét?
-És olyan sem rémlik, hogy John és Edward?-kérdezte elvékonyodott hangon az egyik szőke srác.
-Nem! De hagyjatok már békén! Miért kérdezgetitek ismeretlenek nevét??? Sőt, ti egyáltalán mit kerestek itt?-mutattam az ikrekre-Nem is ismerlek titeket!!!-akadtam ki.
-Amnézia...-hajtotta le a fejét anya.
-Hogy micsoda?-néztem rá döbbenten.
-Laurel, szerintem amnéziád van-nézett a szemembe. Az áplónő meg csak egyetértően bólogatott.
-Mégis miből gondolod?-estem kétségbe.
-Azok a nevek, akiket mondtam. Őket ismered, de mégsem emlékszel rájuk.
-De, de várj!-és elkezdtem az agyamban kutatni anya által mondott nevek gazdái után.
-Semmi értelme-sóhajtott.
-De várj már! Hátha eszembe jutnak-tiltakoztam.
-Ha az nem jut eszedbe, hogy ki az a John és Edward, akkor ez reménytelen-vonta meg a vállát szomorúan. John és Edward...John és Edward...John és Edward...kik azok???
-Megvan!-kiáltottam föl a kelletnél talán egy kicsit hangosabban, mire mindenki érdeklődve felém fordult-Volt egy tanárom, akinek az volt a keresztneve, hogy John. És általános suliban volt egy évfolyamtársam akit úgy hívtak, hogy Edward-jelentettem büszkán, mire anya csak a fejét fogta.
-Nem! Bemutatom neked Johnt, és Edwardot-mutatott a szőke ikrekre-Ők a legjobb barátaid-mondta. De én, nem nagyon akartam hinni neki.
-A legjobb barátaim?-néztem anyára, aztán a srácokra-Ti vagytok a legjobb barátaim?
-Igen, én vagyok John, ő meg Edward-biccentett a fejével testvére felé, ha jól szűrtem le az infókat, John.
-Miért nézel így?-kérdezte Edward-Nem hiszel nekünk?-mosolyodott el.
-Hát de, csa ez olyan fura. Mármint, értitek, olyan mintha az egyik pillanatról a másikra lennének barátaim. Anélkül, hogy egyáltalán ismerném őket.
-Akkor ezeket nézd meg-nyomta a kezembe a telefonját John. Ránéztem a képernyőre, és egy kép volt rajta. Hármunkról. Én középen vagyok, és mosolygok a kamerába, a srácok meg oldalról egy-egy puszit adnak. Aztán egy másik, a fiúk szmokingban, én pedig báli ruhában vagyok. És egy harmadik, egy szökűkút szélén ülünk, mindhárman mosolygunk, és a térdünkre könyökölünk. És egy negyedik, és egy ötödik, és vagy még húsz kép. Elámulva figyeltem őket.
-Na mi az?-bökött oldalba Edward.
-Semmi, csak ez még mindig nagyon fura. Nem emlékszem semmire, és nem tudom felfogni, hogy ezek megtörténtek.
-Hát az szar lehet-röhögött John.
-Kösz az együttérzést-boxoltam bele a vállába.
-Régen is mindig ezt csináltad-mosolygott.
-Mármint mit?-mosolyogtam vissza.
-Ezt-boxolt bele ő is az én vállamba. Aztán fölnézett rám, egyenesen a szemembe.

~Egy héttel később~

És végre! Végre eljött az a nap, amikor kiengedtek a kórháznól. Szörnyű volt bent lenni. Egyedül a délutánok vígsztaltak meg, amikor átjöttek a srácok. De nem csak egyedül, hozták magukkal az állítólagos barátaimat is. (Szerencsére hamar megcáfolták az "állítólagos" jelzőt) Mindenki nagyon kedves, bár Brianna kicsit fura. De alapjából véve, ő is jófej. Aztán van Linda, aki mindig mosolyog. És van David, Brianna pasija. Azt mondta, hogy nemrég jöttek össze. Szóval, eddig úgy néz ki, szimpatikusak a barátaim. Még jó, mit mondtam volna nekik, ha nem lettek volna azok? Bár ha egyszer már összebarátkoztam velük, nem értem, most miért lettek volna unszimpatikusak. Mindegy. Az első korházon kívül töltött napomon, a többiek meg akarták mutatni a várost, de anya nem engedett el, mondván, "hogy még csak most jöttem ki a kórházból", de az egész napos stabil, szédülés, fejfájás, és ájulás nélküli állapotom után, másnap már belement. Szóval, ugyan egy nappal eltolódva, de megvalósítottuk a tervünket. Megmutatták, az állításuk szerint, a városban a "jelentősebb" vagy éppen a "viccesebb" helyeket. Például volt olyan, hogy megálltunk egy épület előtt, John levágódott a földre, és csak úgy spontán, elkezdett röhögni. Pár másodperc után, Edward követte a pédáját, így már ketten fetrengtek a földön. Nem sokkal később, Linda is beszállt a röhögésbe, de ő csak szolídabban, a falnak dőlve hahotázott. Egyedül csak Brianna volt rendíthetelen, hiszen David is elnevette magát. Meg persze én, aki nem tudta, hogy mi is az olyan vicces. Sajnos erre nem is kaptam kielégítő választ, mert abból amit elmondtak, csak valami olyasmit tudtam leszűrni, hogy "valami vicces dolgon". Ezt, azt hiszem magamtól is kitaláltam volna...De mindegy, ők már csak ilyenek. A kórházon kívül töltött harmadik napom, volt egyben az első sulinapom is. Vagyis, az agyrázkódás utáni első sulinapom. A srácok, még amikor sétáltunk, megmutatták, hogy reggel hova menjek. Azt mondták, minden reggel a sarkon szoktunk találkozni. Talán nem tévedek el. Bár mondjuk az én szerencsémmel...

~A suliban~

-Na látod, hogy nem is olyan félelmetes ez a csúnya, gonosz iskola? Igaz?-vigyorgott Edward.
-Nagyon vicces-grimaszoltam. Én tényleg paráztam.
-De most komolyan, mitől félsz?-nézett mélyen a szemembe.
-Hát, ööö... hogy nem leszek szimpatikus másoknak, meg ilyenek...
-De hát már mindenki ismer téged!-nevette el magát John. Tényleg, ez kiment a fejemből...
-De lehet, hogy most már nem leszek nekik szimpatikus! Lehet, hogy azóta megváltoztam!-tiltakoztam.
-Még mindig ugyanolyan hülyeségek miatt tudsz bepörögni. Nyugi, nem változtál meg-mosolygott rám "kedvesen" Edward. Aztán becsöngettek, amitől szintén görcsbe rándult a gyomrom. De John és Edward ott volt mellettem, és segített. Ez nagyon sokat jelentett. Olyan, mintha már ezer éve ismerném őket. Igazából, már tényleg elég rég óta ismerem őket, de abból nem emlékszem semmire... Az óra igazából nem volt olyan félelmetes, mint gondoltam. Sőt, egyáltalán nem volt félelmetes. A tanár teljesen képben volt, bemutatkozzot, és mondta, hogy nekem nem kell, mert már ismer. Körübelül minden órán ez volt. Aztán egyik szünetben összefutottunk Lindával.
-Sziasztok. Mizu?-köszöntött minket.
-Semmi, és veled?-mosolyogtam.
-Képzeld, Nick elhívott randizni!-ugrándozott, mire én értetlenül néztem rá. Ki az a Nick?
-Hogy ki?
-Ja, tényleg, te ezt nem tudod. Nick az a fiú, aki tetszik nekem. Elhívott randizni! Mehetnénk akár duplarandira is!-vigyorgott.
-Mi? Kivel?-értetlenkedtem újból.
-Laurel, ugye tudod, hogy John nem csak az egyik barátod, hanem a pa...-ahogy ez ki akarta mondani egy pillanatra hirtelen elhalgatott. Mögém nézett. A tekintete egy kicsit riadt volt. Aztán újra rám nézett. Mindezt, két másodperc leforgása alatt-A pa-padtársad is-hátranéztem. Nem láttam semmi érdekeset. Edward a telefonját nyomkodta, John pedig a táskájában matatott. Különös...
-Ööö, hát nem tudtam.
-Tényleg?-kezdett el kínjában vihorászni-Hát persze, mert még nem volt Mr. Rod'-al órátok-mosolygott tovább idiótán. Nem értem. Most, ez mi volt? Valaki nem akarta, hogy megtudjam, hogy John a padtrásam, vagy mi van? Elég zavaros...
Órák után, együtt indultunk haza, Brianna, Linda, John, Edward és én. Útközben Linda, és Brianna levállt, így hárman mentünk tovább. A srácok nagyon hülyék voltak, amit meg is mondtam nekik. Erre csak megvonták a vállukat, és közölték, hogy már mondtam. Remélem, nem mondogatom el mindenkinek az összes olyan dolgot, amit már mondtam. Elég unalmas társaság lehetek akkor. De sajnos, nem tudom leellenőrizni, mert még mindig nem emlékszem semmire! El fog ez múlni? Vagy életemnek ez a negyed éve örökre feledésbe merül? Nem tudom, és ez a legrosszabb. Nem élhetek örökké abban reménykedve, hogy talán majd visszatérnek az emlékek. Ha legalább megmondanák, hogy nem fognak... Akkor nem reménykednék minden reggel abban, hogy talán ez az a nap... De az orvos semmi konkrétat nem állított mikor rákérdeztünk. Csak közölte, hogy lehet. De akkor az is lehet, hogy nem! Nem tudok semmit sem. Ráadásul úgy érzem, a barátaim valamit titkolnak előttem. Totál káosz minden...

11.Röplabda...

Hali! :* Ahogy ígértem, 2 héten belü meghoztam az új részt! Jó olvasást! :)

Reggel, újra a sarokra mentem a fiúkhoz. Hogy ez mennyire hiányzott. Olyan jó, suli előtt az ő mosolygós képüket bámulni, egyből fölvidulok tőle.

~A sarkon~

-Halihó! De jó végre nem egyedül menni!-köszöntem mosolyogva a srácoknak.

-Hát igen-mosolygott Edward is.

-Te meg mit beszélsz? Ti nem jöttetek egydül, csak én! Belőlem nincs kettő!

-Áruló vagy Laurel...-húzta össze a szemét John-Már te is klónnak tartasz minket-mondta, mire elnevettem magam, és bevonultunk a suliba, ahol Brianna, rögtön letámadott.

-Laurel! Valamit szeretnék mondani!-jött oda hozzánk.

-Szia, képzeld kibékültünk a...

-Magasról teszek rá, tudtam, hogy ez lesz. Csak nem tudtam, hogy mennyi ideig fogsz még szerencsétlenkedni-vonta meg a vállát-Na mindegy, amiért ténylegesen idejöttem, az az, hogy ezt a szórólapot, átadjam neked-nyomott a kezembe egy papírdarabot.

-Mégis, mit csináljak vele?-kérdeztem unottan.

-Olvasd el! Az van ráírva, hogy lehet jelentkezni, a suli röplabdacsapatába-tette csípőre a kezét.
-Aha, köszi. De inkább passzolnám.
-Nem! Igenis jelentkezni fogsz! Rádfér egy kis mozgás-dobbantott egyet a lábával.
-De Brianna...
-Semmi de! Ma, délután 4-kor, várlak a tesi csarnokban!
-Rendben-sóhajtottam, és belegyömöszöltem a táskámba szórólapot.
-Miért hagyod magad?-fogta meg a kezem John, mikor már Briana elment.
-Nem tudom-vontam meg a vállam-A végén, úgyis belementem volna, nem hagyott volna addig békén-mondtam, aztán Edwarddal a nyomunkban, elindultunk a terem felé.
-Úúú! Szóval kibékültetek!-láttam meg, az ugrándozó Lindát.
-Igen-válaszoltam mosolyogva.
-Ööö...és akkor ti, mostmár...izé...jártok is?-nézett bartánőm, az összekulcsolt kezünkre Johhnal.
-Öhm...hát-félénken Johnra néztem, aki pontosan ugyanúgy nézett vissza rám.
-Hát...talán-tanumányozta földet John.
-Valami olyasmi...-mondtam, mire John megszorította a kezem. Nagyot dobbant a szívem.
-Ez szuper!-mosolyogtt-Akkor majd, mehetünk veletek duplarandira Nickkel-ahogy ezt kimondta, a szája elé tette a kezét-Ezt a mondatomat, felejtsétek el!-vágott enyhén rémült arcot.
-Lindaaa-karolta át barátnőm vállát Edward-Lebuktál-vigyorgott kedvesen.
-Ki ez Nick?-kérdeztem tőle bartáságosan.
-Ööö...hát, egy ismerősöm, akivel elég jóban vagyunk-tanulmányozta a cipője orrát.
-Vagyis a pasid?-kacsintott John.
-Nem! Vagyis, nem tudom. Szerintem van köztünk valami, de nem biztos. Nem értem, hogy most mi van.
-Vagyis, pontosan ugyanazt csináljátok mint amit Laurel, és John csinált az elmúlt hetekben?-vigyorgott Edward, én meg vetettem rá egy gyilkos pillantást.
-Valami olyasmi-vonta meg a vállát Linda.
-Jaj, nézd már a fejüket!-mutatott Edward rám, és Johnra -Mint a paradicsom!
-Egyszer még kinyírlak-mutatott John testvérére, aki csak mosolygott.
-Inkább váltsunk témát, Linda, te is jössz röpizni délután?-kérdeztem barátnőmet.
-Igen...-sóhajtott.
-Fogadjunk, hogy Brianna rángatott bele-vigyorogtam.
-Talált-mondta, aztán becsöngettek.
Órák után, hazamentem a tesicuccomért. Aztán, visszamentem a suliba. Elég furcsa volt a suli, így. Minden csöndes, és nyugodt volt. Néhány teremből, hallottam mondatfoszlányokat-gondolom szakkörök stb.-és néhány ember lézengett a folyosókon. De semmi több. Mikor beértem az öltözőbe, Lindát sehol sem láttam, viszont, egy csapat röhögcsélő lány jött ki onnét. Hagy ne mondjam el, hogy a platinaszőke csaj, a csapat közepén, hogy nézett rám. Mintha, valami cseléd lennék. Van egy olyan érzésem, hogy nem leszünk öribarik... Mikor már félig fölöltöztem, megérkezett Linda.
-Szia. Láttad a szőke csajt?-kérdeztem tőle.
-Mármint melyiket?-húzta össze a szemöldökét.
-Hatszáz kiló smink, hegyes műkörmök, rózsaszín tesigatya...
-Igen, volt szerencsém találkozni vele-forgatta a szemeit, aztán átöltözött, és lementünk a tesi csarnokba. Rajtunk kívül, csak a beképzelt lánycsapat volt ott, és még két lány, akik ültek a padon, és beszélgettek. Lindával, mi is követtük a példájukat, és pár percig elcsevegtünk, mikor Brianna lépett be a csarnokba, két lány kíséretében.
-Figyelem!-tapsolt hármat, és elénk szökkent-Ugye, nincs itt olyan, aki még soha nem röpizett?-mindenki hallgatott-Szuper!-mosolyodott el-Így, kifejezetten egyszerűbb lesz. Na szóval...-és elkezdett mindeféléről dumálni, amire, nem igazán figyeltem. Mikor Brianna befejezte a monológját, végre elkezdtünk mozogni is. Először bemelegítettünk, aztán csapatokba rendeződtünk. A beképzelt csajok, és Brianna volt az egyik, és én, Linda, a lányok akik Briannával jöttek, és azok akik a padon beszélgettek, volt a másik csapat. Mikor elkezdtünk játszani, rájöttem, hogy nem is vagyok olyan rossz, mint amit gondoltam. A régi sulimban, ugyan benne voltam a röplabdacsapatban, de azt hittem, hogy ilyen sok idő után, már elfelejtettem. De mégsem. Mikor már egy jó ideje játszottunk, megláttam, hogy a szőke csaj, valamit nagyon figyel az ajtóban, és csábító pillantásokat vet felé. Én is odafordultam, hogy megnézzem mi az. És megláttam. Miss.Manikűr örömének forrása, nem más mint az ajtóban álló John, és Edward. Mikor meglátták, hogy figyelem őket, integettek nekem, én meg visszaintegettem. De, ez elég nagy hiba volt, ugyanis a következő amit láttam, az az volt, hogy a szőke csaj dühödt képpel rám ütötte a labdát. Engem meg fejen talált, és a padlóra zuhantam. Kezdett elsötétülni a világ. Még hallottam, hogy páran körém gyűlnek, de aztán beszippantott a sötétség... Mikor kinyitottam a szemem, egy szobában találtam magam. Tompán hangokat hallottam.
-Fiúk, most már mennetek kéne.
-Nem fogjuk itt hagyni.
-Nem lesz semmi baja, nemsokára úgyis fölébred.
-Pontosan, akkor már nincs is értelme elmennünk.
-Ho-hol vagyok?-dörzsöltem meg a szememmet.
-Laurel! Végre fölébredtél, nagyon aggódtunk!-ugrott rám John, és Edward.
-El onnét!-szedte le rólam a srácokat, egy fehér ruhás nő-Még csak most ébredt föl, és ti máris letámadjátok! Azt akarjátok, hogy megint elájuljon?-tette csípőre a kezét, és haragos tekintettel nézett a két szőkeségre, akik csak rázták a fejüket-Jól érzed magad kedveském?-fordult hozzám.
-Igen, de mi történt? Hogy kerültem ide?
-Az várhat-nézett rám barátságosan-Nem szédülsz?
-Nem.
-Nincs hányingered?
-Nincs.
-Nem fáj a fejed?
-Talán egy kicsit.
-Hányat mutatok?
-Kettőt.
-Rendben. Úgy néz ki nincs komolyabb bajod. De mondd csak, könnyen ájulós fajta vagy?-erről, az első napom jutott az eszembe.
-Ami azt illeti, igen. Ebben a tanévben, már egyszer elájultam.
-És az hogy történt?
-Hát, John és Edward...-kezdtem volna el mondani, de közbevágott.
-Aha, mindjárt gondoltam-kacsintott-Fiúk, jobban is vigyázhatnátok szegényre-mosolygott-De legalább nézzétek a jó oldalát. Ez a csaj, elájul tőletek-kacsintott, én meg elnevettem magam. Egész jó fej ez a nőci.
-Na de most komolyan, mi történt?-kérdeztem, mert még túl kómás voltam ahhoz, hogy vissza tudjak emlékezni.
-Egy csaj, kiütött téged egy labdával-közölte Edward, de az értetlen fejemet látva tovább folytatta-A röplabda edzésen. Ahova, Brianna hívott, és te elmentél. Aztán, elájultál, és most itt vagy, a suliban, az orvosiban. Rémlik már valami?
-Ja igen, a "kiütésemig" rémlenek a dolgok-az a szőke csaj vágott fejbe.
-Akkor jó. Mégsem hülyültél meg. Mármint, ennél is jobban-vigyorgott.
-Kedves...-vigyorogtam vissza. Még, egy kis ideig ott mardtunk, és beszélgettünk, amíg teljesen kijózanodtam, aztán hazaindultunk. Útközben, sokszor megszédültem, és ha a fiúk nincsenek ott, valószínüleg, jópárszor a földön találtam volna magam.
-Biztos, jól vagy?-ráncolta a szemöldökét John, a sokadik megingásom alkalmával.
-Igen, biztos. Nincs semmi bajom-erősködtem.
-Nem úgy néz ki...
-Pedig semmi bajom sincs!-engedtem el a fiúk kezét, és előrementem, hogy lássák, hogy teljesen jól vagyok, és egyedül is tudok menni. Ennek, az lett az eredménye, hogy szépen elnyaltam. Miután segítettek fölkelni, jól kiröhögtek, és egész úton hazafelé vigyáztak, hogy nehogy mégegyszer elessek. Kis cukik.

~Otthon~

-Szia anya!-léptem be a konyhába. 

-Kislányom! Jól érzed magad?-nézett rám aggódó tekintettel. 

-Igen, miért?

-Falfehér vagy, és össze vissaz dülöngélsz. Biztos, hogy nincs semmi baj?-ráncolta a homlokát.

-Igen, csak fejbe vágott egy labda, és elájultam. De már jól vagyok.

-Hogy micsoda??? És nincs semmi bajod? Ágyba, azonnal!-kezdett el pánikolni.

-De tényleg nincs semmi bajom!

-Nem érdekel! Feküdj le! Addig, csinálok neked egy teát.

-Anya,  beütöttem a fejem, és nem megfáztam!-akadtam ki. 

-Mindegy! Akkor csinálok egy borogatást.

-De anya...

-Mindegy! Csak feküdj le! 

-Rendben-sóhajtottam, és fölcaplattam a szobámba. 

~Pár óra múlva, a szobámban~

-Kop-kop! Bejöhetek?-nyitott be az ajtón anya.

-Minek kérdezed, meg, ha úgyis bejössz?-nyögtem.

-Te jó ég! Jól érzed magad? Még sápadtabb vagy, mint múltkor!-aggodalmaskodott.

-Hát annyira nem-ültem föl.

-Hozok borogatátst!

-Anya, várj!-kezdett sötétülni a világ-Neked, mióta van egy piercinged az orrodban, és mióta van egy póni a szobámban?

-Miket beszélsz?-hangja rémült volt. Közben, Beni is bejött a szobámba.

-Beni, mióta van egy ikertesód?-nevettem totál kábán, de már csak szinte, foltokat láttam-Hát ez milyen vicces már-és itt, teljesen elsötétült a világ.

*

Tompa hangokat hallottam. Beszédet, talán inkább suttogást. Megmozdultam. Teljesen elzsibbadt a kezem. Hirtelen éreztem, hogy páran körém gyűlnek. Kicsit kinyitottam a szemem. Hunyorítanom kellett, a szemem, még nem szokott hozá az erős fényhez. Körülnéztem a helyiségben, kicsi, fehér szoba volt. A szekrények is fehérek voltak, csak a gépek nem. Nem tudtam milyen gépek voltak azok, csak abban voltam biztos, hogy nem fehérek. Az ágyam mellett, volt egy éjjeliszekrény, rajta, egy pohár vízzel. Az ágyam előtt megpillantottam anyát, aki mellett, ott állt Beni is. Tőlük nem messze, állt egy ápoló nő. Megismertem, a fehér ruhájáról. És az ápolónő mellett, két fiú. Nem láttam őket tisztán, de azt láttam, hogy nagyon hasonlítottak. Ikrek voltak. Szőke hajuk volt, és barnás-zöld szemük. De még életemben nem találkoztam velük... 

Fontos!

Sziasztok! Van, egy szomorú hírem. A blog 1-2 hétig szünetelni fog. Sajnálom, de itt van a félév és hajtani kell elég rendesen, aztán még lesz egy vizsgám is, és szeretném ha jól sikerülne. De ígérem, minnél hamarabb próbálom hozni az új részt! :)

10.Remény

Sziasztok! :* Remélem, tetszeni fog a rész! :))) Köszönöm, a több mint 1000 oldalmegjelenítést! <333 Sokat jelent nekem. :)

Nem tudom, mennyi ideig bámultam Johnt. Ahogy ott ült, egyszerűen elvarázsolt. Szívesen néztem volna órákon át, de nem tehettem. Sürgetett az idő. Nagy levegőt vettem, és benyitottam az ajtón. Meghallotta az ajtó nyikorgását, felém nézett, de azonnal el is kapta a tekintetét, mintha nem is venné figyelembe a jelenlétemet, ugyanúgy bámult maga elé.
-John...
-Nem érdekelsz.
-Kérlek...
-Mondtam már. Nem. Jelengleg, te érdekelsz a legkevésbé-nem tudom elmondani, mennyire fájt, ahogy ezeket a szavakat kimondta.
-Rendben, akkor csak hallgass meg. Nem kell, hogy érdekeljen, de hallgass meg-John, erre nem szólt semmit-Én, nagyon sajnálom azokat amiket mondtam. Nem gondoltam komolyan. Csak kiakadtam, amiért mindenáron tudni akartátok, hogy hova megyek-itt, már majdnem bőgtem, de muszály volt tartanom magam. Semmit sem értem volna el azzal, ha elkezdek sírni. John más mint Edward. Őt, sokal mélyebben megbántottam. Ezen, egy pityergés nem segített volna-De, hisz úgymond ez a "dolgotok". A legjobb barátaim vagytok, és a legjobb barátok mindent megosztanak egymással. Én, mégsem akartam elmondani, de most elmondom. Briannához mentem, mert meg akart valamit beszélni velem, négyszemközt. Ténlyeg nagyon sajnálam azokat amiket a fejetekhez vágtam, egyik sem volt igaz. Bocsáss meg, kérlek...-egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
-Rendben-mondta, én meg föllélegeztem. De John, csak ugyanúgy ott ült mereven. Rám se nézett.
-Most, mi az? Nem értelek, megbocsájtasz, de ugyanolyan ellenséges vagy...
-Tudod mi a bajom Laurel?-emelte föl a hangját, én meg megrezzentem a hirtelen kitörésétől-Tudod? Az a bajom, hogy ugyan bocsánatot kérsz, de ez nem őszinte. Kíváncsi vagyok, meddig fogalmazdtad meg, és magoltad be, ezt a szöveget, hogy hatásosan hangozzon.
-Miről beszélsz?-már potyogtam a könnyiem, próbáltam őket visszatartani, de nem ment.
-Tornaterem, Alex...valami rémlik?-Basszus! Hogy mekkora egy hülye vagyok! Elsősorban, ez miatt haragszik rám...
-Várj! Az nem úgy volt!
-Most jön az a rész, amikor megpróbálod kimagyarázni az eggyértelműt? Mindegy. Tudod, az fáj a legjobban, hogy pont ő. Még, hogyha valaki más lett volna...de miért pont Alex? Az egy...
-Mondom, hogy az nem úgy volt! De különben is, ha úgy lenne, mit érdekelne téged az annyira?
-Nagyon, nem érdekelne. Tőlem aztán csinálhatod ezt... Tudod mit? Menj vissza szépen hozzá, és meséld el neki, hogy nem sikerült átvágni!
-Fogok is!-ezt, nem tudom miért mondtam, tök hülyeség. Gyűlölöm Alexet. De John, kihozott a sodromból....
-Akkor menj!
-Megyek is!
-Jó!
-Jó!-éppen léptem volna ki az ajtón, mikor visszafordultam, és lehajtottam a fejem-Nem, nem jó-sóhajtottam-Kibékülni jöttem, és most csak mégjobban összevesztünk. Nincs semmi köztem, és Alex közt, és rád se mondtam semmi rosszat.
-Nem vagyok se süket, se vak-ezt a beszólását, figyelmen kívül hagytam.
-Az történt, hogy mentem a folyosón, Alex elkapott, és beráncigált a tornaterembe. Én nem is akartam vele beszélni. Aztán, mindenféle dolgokat mondott rólad, és azt akarta, hogy én is kimondjam azokat.
-Erre te kimondtad azokat, hogy hagyjon békén....
-Nem! Amikor bejöttél, éppen egy mondat közepén voltam. A mondtat első fele, amit nem hallottál, az úgy hangzott, "soha nem fogom azt mondani, hogy", és te, ezután léptél be. Aztán, Alex meg akart csókolni, én meg az utolsó pillanatban, pofán csaptam, aztán otthagytam a francba. De te, ezt úgy sem hiszed. Kérdezd meg Alexet, bár lehet, hogy hazdni, fog, szóval nem tudom bizonyítani azt, hogy igazat mondok-amint ezt kimondtam, kirohantam az ajtón, a köttyeim záporoztak. De, ez más volt. Ez, nem az a csuklós, köhögős szerű sírás. Ez csak, a magamba folytott szenvedés. Ezután John pár másodperccel, utánam kiáltott.
-Laurel, várj!-erre, gyorsan visszafordultam, és már szinte ott is volt-Hiszek neked! Sajnálom, hogy eddig nem hittem, de minden olyan valósnak tűnt és...és én, nem bírnám elviselni ha te... te Alexel lennél-vakarta meg a tarkóját.
-Semmi baj-mondtam, mire szorosan magához ölelt, én meg belefúrtam a fejem a vállába-Hiányoztál-suttogtam a fülébe, és mélyen beszívtam az illatát.
-Te is nekem. Nem is tudod, hogy mennyire-puszilta meg, a fejem búbját. Még sokáig álltunk így, mikor John, egy kicsit eltolt magától, és a szemembe nézett. Az egyik kezével, megfogta a hátamat, a másikkal, meg kisimított egy hajtincset az arcomból. Gyengéden, elkezdet maga felé húzni. (De ja vu...nem is kicsit.) Elhatároztam, hogy nem leszek, gyáva. A homlokomat odaérintettem az övéhez. Mindketten elmosolyodtunk. Közben az ujjait, azzal a kezével amivel nem engem ölelt, rákulcsolta az enyémekre. Aztán lágyan megcsókolt. Egész testemben beleremegtem. Olyan volt mint egy álom, egy csodálatos álom, ahol csak ketten vagyunk, és senki más... Mikor elváltak ajkaink, újra John szemébe néztem.
-Édes vagy, amikor elpirulsz-adott egy puszit a homlokomra. Ettől, mégjobban elpirultam.
-Hát, biztosan-nevetem el magam zavaromban, mire John is elmosolyodott. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.
-Laurel?-nézett a szemembe.
-Igen?
-Leszel a ba...?-akart kérdezni valamit, de félbe lett szakítva.
-Halihó!-toppant mellénk Edward. Hogy tud ő mindig a legrosszabb pillanatban megjelenni?! Ehhez már tehetség kell-Mizu?-vigyorgott tovább. Még, mindig nem esett le neki-Valamit megzavartam?-vágott fura fejet.
-Neeem-habogtuk mindketten Johnnal.
-Ja, oké-nyugodott meg-És, kibékültetek már?
-Ja-mondta John.
-Oké, akkor már jogosan kérdezhetem, hogy mégis, mi volt ez a tornatermes izé??? Mindketten, ilyen fél mondatokat mondatok nekem, amiből, ugyan még ilyen kiváló logikával is mint amilyen az enyém, sem tudtam leszűrni, a történteket.
-Hát, az úgy volt hogy-itt lopva Johnra pillantottam, aki aprót bólintott-Alex beráncigált a tornaterembe, és mindenféléket mondott Johnról. Közölte, hogy mondjam ki azokat én is, mire leordítottam, hogy soha nem fogom kimondani. De, John pont akkor jött be, amikor félreérthető volt a helyzet, és úgy hangzott, hogy én is Johnt szidom.
-Ahaaaa. Hát, jó. Okosabb, sokkal nem lettem, de mindegy-legyintett. Ez, azt akarja jelenteni, hogy nem magyarázok érthetően? Kikérem magamnak!-Éééés, most, hogy így újra jóban vagyunk, mi legyen az első dolgunk?-vágott izgatott képet.
-Mondjuk, órára menni, mindjárt becsöngetnek-pillantottam az órámra, aztán bevonultunk a suliba. Szerencsére az, az utolsó óra volt, és sajnos Mr. Rodriguez tartotta. De ami szintén jó volt, hogy azon az órán, mindig Johnnal ülök. Egész végig fogta a kezem. Mondjuk, egy kicsit nehéz volt, mert mindketten jobb kezesek vagyunk de én az ölembe tettem, ő meg ott fogta. Valahogy, gyorsabban eltelt az óra, mint szokott...

~Óra után~

-Hé, ti miért fogjátok egymás kezét?-lépett oda hozzánk Edward, mire gyorsan szétszakadtak a kezeink. 

-Öööö háát azért...-kezdte John, de itt rám nézett.

-Azért, mert én...szorítok Johnnak, hogy...sikerüljön a teszt-John, fura arcot vágott. Jólvan, jobb nem jutott eszembe...

-Ez, elég gyenge...Laurel, nem tudsz jól hazudni. De John? Belőled többet néztem volna ki-vigyorgott Edward.

-Akkor, ne hidd el-mondtam, de szerencsére, Mr.Rod' odahívta magához Edwardot, és ő, már nem tért vissza a témához később. 

-Amúgy, mit akart Mr.Rod'?-kérdezte, John Edwardtól, mikor már a suliból kifelé caplattunk.

-Ööö, hát idézem: "Te, a klónod, és a szőke kislány, egyszerűen, felháborítóak vagytok! Ha nem akarjátok, hogy behivassuk a szüleiteket...bla bla bla..." A többi részre, már nem nagyon figyeltem oda.

-Mi az, hogy a klónod? Ezt, kikérem magamnak!-röhögött John-Akkor már inkább, te vagy, az én klónom!-vigyorgott. 

-Kösz, kösz-ütögette meg testvére vállát Edward-De, általában a klón szokott rosszabbul sikerülni, szóval, egyértelműen, te töltöd be azt a szerepet-vigyorgott.

-Tévedés, idősebb vagyok, vagyis, én voltam előbb, ezért, egyértelműen csak te lehetsz a klón. Mivelhogy, az eredeti, az előbb van.

-Ti, nagyon hülyék vagytok-mosolyogtam.

-Már, hallottuk párszor-adott egy puszit John, erre Edward, csak forgatta a szemét. 

~A sarkon~

-Na, akkor sziasztok-köszöntem, aztán egy pillanatig Johnra néztem.

-Ahaaa, értem én-szólt Edward-Oké, akkor most én elfordulok, mintha ha valami nagyon érdekeset látnék a telómon, ti meg csinálhattok amit akartok, a hátam mögött, amit ugyebár, nem látok-mondta, aztán elfordult. Összenéztünk Johnnal. Nem, most egyikünk sem akart semmi "olyat" csinálni, más ragadta meg a tekintetünket. Edward kapucnis pulcsija. Sunyin elmosolyodtunk.

-Te is arra gondolsz amire én?-súgta a fülembe John. Mire csak bólintottam. Aztán, villámgyorsan Edward mögött termedtem, és fölhúztam rá a kapucniját, John pedig meghúzta a kapucnizsinórját, aztán összekötötte, úgy, hogy Edwardnak csak az orra láttszon ki.

-Hééé! Szemetek!-hallatszott tompán áldozatunk hangja, az anyag mögül-Ezt, még visszakapjátok!-mondta, aztán próbálta kibontani a csomót, nem sok sikerrel-Hé, valaki segítene?-kérdezte, egyikünk sem adott választ-Laurel? John? Hahó? Egyáltalán itt vagytok?-erre sem válaszoltunk, de már alig bírtam, ki hogy el ne röhögjem magam-Ezek, most itthagyak?-kérdezte, részben saját magától Edward. Hangtalanul mögéosontam, aztán egy ordítás kiséretében, ráugrottam a hátára. Erre ő megrezzent.

-Jézusom!-röhögött, aztán megfogta a lábam, hogy nehogy leessek-A "szőke kislány" nagyon neveletlen mostanában. 

-Most miért?-nevettem.

-Nem szokás óvatlan, és ez estben nem látó-célzott arra, hogy még mindig nem sikerült kikötnie a csomót-emberekre ráugrani.

-Lehet, hogy emberekre nem, de a klónokra nincs szabály-vigyorogtam.

-Aha, már látom, hogy kinek az oldalán állsz-mondta-Na, de most komolyan, John, légyszíves kösd már ki ezt a szart!-röhögött.

-Rendben-lépett oda hozzá-De csak akkor, ha elismered, hogy te vagy a klón.

-Nem.

-Akkor szia...

-Najó, én vagyok a klón, na most légyszíves.

-Oké-röhögött, és kikötötte a csomót. 

-Végre! Látok!-vigyorgott Edward. 

-Hát, ez fantasztikus-nevettem-Na de nekem, tényleg mennem kéne.

-Oké, szia-mondta Edward, de nem is mozdult.

-Letennél?-röhögtem.

-Ja, télleg!-röhögte el magát ő is-Persze-mondta, és letett a földre.

-Hülye-mondtam neki, és nyomtam egy puszit az arcára. Erre John feje, fölvett egy torz kifejezést-Na, ne nézz már így!-rögöhögtem el magam, aztán neki adtam, egy sokkal hosszabb puszit, mint Edwardnak...

~Otthon~

Ahogy, fölértem a szobámba, ledőltem az ágyamra, és végiggondoltam a napomat. Kijelenthetem, hogy ez volt életem, eddigi legjobb napja. Bolodg vagyok. Nagyon bolodg.