Reggel, bedagadt szemekkel ébredtem. Szuper. A smink, egy kicsit segített rajta, de, még úgy se volt, valami szép. Mikor, elindultam a suliba, a sarok felé vettem az irányt, de megtorpantam. Nem mehetek oda. A fiúk, is arra járnak suliba. Ezért, tettem egy nagy kerülőt. Már, fájt a lábam, mikor beértem. Fura volt, egyedül sétálni. Nagyon fura. Olyan volt, mint az első napom. Vagyis, nem a "hivatalos" első napom, hanem az, amikor először mentem a suliba, a "nyílt héten". Nem, túl kellemes...
~A suliban~
-Laurel, végre itt vagy!-állt meg előttem, Brianna-Már, mindenhol kerestelek. Hol voltál?
-Kerülő úton jöttem, hogy ne kelljen Jonnal, és Edwarddal találkoznom-mondtam, mire, fölvonta az egyik szemöldökét.
-És, mégis miért?-nézett értetlenül. Ja, tényleg, ő ezt, még nem tudja.
-Ezt, akartam ma elmondani-mondtam, és el elmeséltem neki, az egész dolgot. Ő, az egyetlen ember, aki tutdhatja, a teljes igazságot. Elvégre, az ő titka. Mikor befejeztem, csípőre tette a kezét.
-Most, azt akarod mondani, hogy ez az egész, miattam van?-az arca, kifejezéstelen volt.
-Neeem, szó sincs ilyesmiről. Én voltam a hülye. Ez, nem a te hibád.
-Persze, tudom, hogy nem-nézegette a körmeit-Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy, te sem, így gondolod-mosolygott-De, visszatérve a témára, most, ugye, nem fogod őket, még pár hétig kerülgetni?
-Hááát...-igazából, ez lenne a tervem. Majd megoldódik ez magától, csak várni kell...Talán...
-Ez, nevetséges-szögezte le-Menj, és beszélj velük, kérj tőlük bocsánatot. Egyszer, úgy is meg kell tenned. Melyik a jobb? Ha, még csomó ideig, nem beszélsz velük, és naponta bevonulsz a wc-be sírni, vagy ha, most beszélsz velük, kibékültök, és, újra minden a normális lesz?-tette karba a kezét.
-Igazad van, nem lehetek ennyire gyáva-sóhajtottam, de a szívem mást sugallt.
A nap további részében, teljesen egyedül voltam. Ugyanis, mint kiderült, Linda megfázott, és nem jött suliba. Brianna, meg nem tolerálja, a "bújjunk el a srácok elől" akciómat, így, ő nem kísérgetett sehova. Talán, neki van igaza... Megmutattam az igazgatónak a lapot, amit anya tegnap aláírt, ő, meg undorító mosollyal az arcán, kihúzta az igazolatlanomat, és közölte, hogy legyek "jó kislány", mert már így is elég sok panasz volt rám. Na persze... Én vagyok, a suli huligánja... Délután, megbeszéltem Lindával, hogy elviszem neki a leckét.
~Lindáéknál~
Csengettem, és egy mosolygós nő nyitott ajtót.
-Á, biztos te vagy Laurel-mosolygott-Linda, mondta, hogy át fogsz jönni.
-Igen, jó napot!-mondtam, félénken.
-Na, gyere be! Amúgy, Susan vagyok!-mutatkozott be.
-Én, meg Laurel, de, ezt, már tudja-mosolyogtam.
-Igen, Linda szobája, az emeleten van-nyomott a kezembe, két pohát üdítőt-De, azért, remélem, tanulni is fogtok majd-kacsintott, aztán elnevette magát, és fölkísért Lindához.
~Linda szobája előtt~
-Bejöhetek?-kopogtam, az ajtón.
-Persze-hallottam, barátnőm hangját. Aztán, beléptem az ajtón, és leültem Linda mellé, az ágyra.
-Köszi, hogy eljöttél-mosolygott hálásan.
-Semmiség-öleltem át-Külömben is, ez így, nekem is jobb. Amúgy, csak egyedül lennék-sóhajtottam.
-Még, nem békültél ki velük?-a hangjában, aggodalom csengett.
-Sajnos nem-szomorodtam el-De, most ne erről beszéljünk. Hoztam a házit!-nevettem el magam, Linda szenvedő arcán, mikor kimondtam ezt-De, tudod mit? Ez várhat!-mosolyogtam.
-Ez, egy jó ötlet-mosolygott ő is-Valamit, meg kell beszélnünk-komolyodott el.
-Mit?-néztem, a szemébe.
-Szóval, szerintem, szakítani fogok Daviddal-mondta, én meg ledöbbentem. Eddig olyan jól megvoltak, nem értem mi történhetett. Hacsak...
-Miért? Megcsalt?-néztem rá dühösen. Senki sem bánthatja meg, a bartántőimet...
-Nem, dehogy! Nem csinált semmit. Ne, legyél dühös-mosolyodott el.
-Hát, akkor mi a baj?
-Az az igazság, hogy, nem is tudom, mostanában, elhidegültünk egymástól.
-Ezt, hogy érted?
-Hát, úgy, hogy már nem tudok rá úgy gondolni, mint a "pasimra". Csak, úgy mint egy barátra. És, úgy veszem észre, hogy ezzel, ő is így van. Külömben is, van már valaki más, aki bejön nekem.
-Aham, értem én...És, ki az?-kacsintottam.
-Áhh, nem ismered-mondta, de nem vagyok biztos benne, hogy nem hazudott. Mindegy, ha majd akarja, úgyis elmondja, ez, az ő dolga.
-Amúgy, az öcsém, beléd van zúgva-mondtam neki, mert idő közben, rájöttem, hogy akin múltkor csipkés póló volt, az nem Brianna volt, hanem Linda. Ezt, majd meg kéne említenem, Beninek is...
-Tényleg?-mosolyodott el-De cuki-nevetett. Még, sokáig beszélgettünk, és a házit is megcsináltuk, mikor, elkezdett sötétedni.
-Figyi, nekem mennem kéne, nem akarok sötétben hazamenni-néztem ki az ablakon.
-Persze, menj csak. És, mégegyszer köszi, hogy eljöttél-mosolygott, aztán lekísért.
Hazafelé úton, szörnyen hideg volt. Normális esetben, ott lett volna John, és átölelt volna, Edward meg, mondott volna valami hülyeséget, hogy elterelje a figyelmem. De, ez most nem volt "normális eset". Ahogy, erre gondoltam, meginogott a lábam, de tartanom kellett magam. Sötétedésig, haza kellett érnem. Otthon, leültem a gép elé és az üzeneteimet nézegettem, azokat, amiket a fiúkkal írtunk egymásnak. Én, direkt csinálom ezt? Ahelyett, hogy megpróbálnám őket kiverni a fejemből, nézegetem az üzeneteinket, a közös képeinket stb. Pedig, tudom, hogy ettől rámjön a sírhatnék. De, nem tudom megállni. Ezentúl, mindig így lesz? Naponta, lesz egy időpont, ahova be lesz táblázva, hogy "Bőgés John, és Edward miatt"? Remélem nem, de azért, az álomba sírás, most sem maradt el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése