1.A kezdet

Sziasztok, a nevem Laurel Libress. Az egész sztorim úgy kezdődött, hogy apukám elvesztette az állását. Sokáig keresgélt munkát, és végül Írországban kapott is egyet. Ő kiköltözött, de mi anyával és az öcsémmel nem mentünk vele. De anya úgy döntött, hogy ez így nem mehet tovább, és mi is kiköltöztünk. A nyelv nem volt baj, mert kiválóan tudok angolul annak ellenére, hogy még csak 16 éves vagyok. A baj csak az, hogy ott kellet hagynom az összes barátomat és rokonomat. Ám akkor még nem tudtam, hogy mik várnak rám Írországban....

- Laurel, siess! Lekéssük a gépet!
- Nyugi, jövök már!-mondtam és beledobáltam az  utolsó cuccokat a bőröndömbe, aztán lecsuktam. Vége, azzal, hogy lecsuktam ezt a bőröndöt, tulajdonképpen az eddigi életemet dobtam el. Egyetlen cipzárhúzással vetettem véget a boldogságomnak, és egyeztem bele abba, hogy tönkretegyék az életemet.
- LAUREL!!!-ordította anya ingerülten-Az isten szerelmére gyere már! Majd a repülőn elmélkedsz az életedről, de most hopp-hopp!-kiabálta, és kiráncigált a szobámból.
-Tudok egyedül is menni!-már a sírógörcs kerülgetett. Nem értem, hogy nem tudja fölfogni, hogy nekem ezek az utolsó pillanatok mennyit jelentenek.
-Kislányom, te sírsz?-a hangjában a meglepettség hallatszott.
-Nem csak bele ment valami...-és vége, kirobbant belőlem a bőgés. Úgy sírtam mint ahogy utoljára tíz éves koromban, mikor megtudtam, hogy apa autóbalesetet szenvedett, és azt mondták, nem lehet tudni, hogy túléli-e. De túlélte. Engem viszont már senki nem menthet meg, biztos, hogy elköltözök abba a hülye országba, ahol mindenki kopogó cipőben járja a szteppet, és négy levelű lóheréket gyűjtöget.
-Jaj kicsim, sajnálom. Nem tudtam, hogy ez neked ennyit jelent-mondta és magához ölelt-Cssss-csitított, mert még mindig úgy bőgtem, mint az albánszamár-Nem lesz semmi baj. Majd meglátod, mindenki szeretni fog.
-Rendben, ha te mondod-mondtam, és éreztem, hogy megnyugszom. Hiába vagyok már 16 éves, anya karjaiban mindig minden rendbe jön...

~Írországban~

-Te jó ég, de fáradt vagyok!-próbáltam volna  kiszállni a taxiból, de az alvó öcsém az ölében a bőröndökkel eltorlaszolta az utat.
-Beni!-próbáltam finoman ébresztgetni. Semmi.
-Beniii!-próbáltam egy fokkal hangosabban, de a taxis már dudált ezerrel, hogy siessünk.
-Gyerekek, gyertek már!-mondta anya, és előrement. Engem meg otthagyott az öcsémmel, remek.
-BENJAMIN LIBRESS AZONNAL FÖLKELNI!!!-ordítottam az öcsémre, aki megrezzent, és kinyitotta a szemét.
-Naaa Laurel!-dörzsölte meg a szemét-Éppen azt álmodtam, hogy Selena Gomezzel bementünk egy szobába, bezártuk az ajtót, aztán...
-Nem akarom tudni!-mondtam, de egy kicsit azért ki voltam akadva. Még csak 13 éves, és már ilyeneken jár az agya...na mindegy-De gyerünk, hopp, fölkelni!
-Jólvan már...-kezdett föltápászkodni.
-Gyorsan!-kiáltottam rá ingerülten, mert szerintem a taxis, ha még egy percet várunk, saját kezűleg dobott volna ki minket. És azt az élményt, nem nagyon akartam megtapasztalni...
-Jólvan már!-mondta újra, de ezúttal már nem volt semmi álmosság a hangjában. Fölkelt, és kiszállt a kocsiból, ezzel szabad utat engedve nekem. Nagy könnyebbséggel szálltam ki én is a járműből. Becsuktam az ajtót és hallottam, hogy a taxis még motyogott valamit magában, aztán elhajtott.

~A ház előszobájában~

-Tudja valaki, hogy hol van a hajsütővas?-hallottam anya hangját bentről. Bár őszintén szólva, nem értettem, hogy a dobozhegyek között amire számítottam, minek kéne pont a hajsütővas. Aha...beléptem, és csak ámultam bámultam. Már majdnem minden el volt rendezve. Csak az apróbb dolgok, meg a ruhák voltak a bőröndben.
-Azt csak te tudhatod!-mondta apa.
-Apaaa!!!-kiáltottuk egyszerre az öcsémmel, mindent ledobtunk, és futottunk apához.
-Annyira hiányoztatok!-mondta, és szorosan magához ölelt minket.
-Te is nekünk-mondtuk.
-De itt mi történt?-kérdeztem miközben körbe-körbe vizslattam a szobát.
-Ezt hogy érted?-nézett rám apa értetlenül.
-Hát, én azt hittem, hogy mindenhol dobozok lesznek meg ilyesmi...-hebegtem, de én is éreztem, hogy van valami, amit nem vettem számításba.
-Kislányom-kezdte anya, és láttam, hogy jót mulat rajtam-azt elfelejtetted, hogy már költözés előtt ideküldtük az összes bútorunkat, és a nagyobb dolgokat. És azt, hogy apád már itt lakott egy viszonylag felszerelt lakásban!-nevetett. Az én fejem meg olyan lett, mintha egy trópusi szigeten nyaraltam volna, naptej nélkül.
-Ja télleeeeg-mondtam, miközben az egész család jól elszórakozott rajtam, élen az öcsémmel, aki előkapta a telefonját, és elkezdett videózni, miközben "közvetítette az eseményeket".
-Kedvenc kis nővérkénk feje rákvörös, mert elfelejtette, hogy az apánk éppen Írországban van, és nem velünk otthon ezért...
-Kiverem a kezedből!-tettem felé egy lépést.
-Jó-jó-mondta, és kinyomta a készüléket.
-Laurel, ma nyílt nap van abban abban iskolában, ahova beírattunk. Szeretnénk ha elmennél.
- Muszáj?-kérdeztem, irtózva az egésztől.
-Ne legyél már ilyen! Biztos jó lesz! És akkor azt mondom, hogy igen, muszáj.
-De anya! Csak most jöttünk meg! Fáradt vagyok!
-Az egész utat végigaludtad! Mindegy, vagy elmész, vagy kisúrolod a WC-t!
-Blahh, akkor inkább elmegyek.
Fölmentem a szobámba, vagyis minden szobába fölmentem, és kerestem, hogy hol van a bőröndöm. Persze, hogy ott volt, ahol utoljára néztem meg. Fölvettem egy fehér converse-t, egy farmer rövid nacit, és egy bővebb fajta, drapp topot. Megfésülködtem, föltettem egy laza sminket, aztán már kész is voltam.
-Sziasztok én mentem!-léptem volna ki az ajtón, mikor anya megállított.
-Várj! Tessék, ezt vidd el!-nyomott a kezembe egy iránytűt(?)
-ÖÖÖ...köszi-vettem el tőle, és belemélyesztettem a táskámba-Na most már tényleg megyek, sziasztok!
-Szia-hallottam bentről a többiek hangját.
Ahogy sétáltam az utcán, körülnéztem. Semmi sem olyan mint amilyennek képzeltem. Igazából a fejemben az volt, hogy mindenféle zöld ruhás manók mászkálnak össze vissza, egy négylevelű lóherét tartva a kezükben, és közben ír táncot járnak. Hát ehhez képest, még egy szembe jövő járókelőn nem láttam zöld ruhadarabot. Szerintem kicsit befolyásolt engem az egyik film amit láttam...Mikor beértem a suliba, ott is minden normálisnak tűnt. Csak kicsit elveszettnek éreztem magam a sok idegen között. Lehajtott fejjel mendegéltem tanulmányozva a cipőm orrát, ám hirtelen valaki nekem jött, én meg elestem.
-Úristen! Jól vagy? Bocsi, nem direkt volt-nyújtotta ez a valaki a kezét.
-Igen, persze. Semmi baj-tápászkodtam fel, az idegen segítségével.
-Amúgy John vagyok, John Grimes-mosolygott.
-Én meg Laurel, Laurel Libress-utánoztam, mire ő megint csak mosolygott.
-Új vagy itt?-kérdezte John-Eddig még nem láttalak.
-Igen ma költöztünk ide, Írországba.
-Akkor azért van ilyen akcentusod-mondta.
-Nagyon hülyén hangzik?-kezdtem aggodalmaskodni.
-Nem, dehogy is-nevette el magát-Szerintem, nagyon aranyos-mondta, és egy kicsit elpirultam.
-Köszi.
-Na, nekem mennem kell, de ugye még találkozunk?-mondta, és mélyen a szemembe nézett.
-Persze-hebegtem.
-Akkor jó.
-Ja, akkor jó-mosolyogtam.
-Oké.
-Oké-nevettünk mindketten.
-Na, akkor szia.
-Várj! Szerinted hova lenne érdemes benézem?
-Hmm...Talán benézhetnél a tesi csarnokba, éppen díszítik az év eleji bálra.
-Oké, köszi, szia.
-Szia.
Pár embert megkérdeztem a tesi csarnok hollétéről, és végül eljutottam a célhoz. Mikor beléptem, elakadt a lélegzetem. Egyszerűen gyönyörű volt! Már magában ennek a hatalmas csarnoknak is volt egy varázsa, de így feldíszítve, egyszerűen lélegzetelállító volt. Oldalt a bordásfalakon, mindegyik fokon, más más színű csillogós szalag volt föltekerve. A plafonról, hatalmas pinnyattak lógtak. A csarnok végében, fel volt állítva egy színpad. Mind a négy oldalához volt kötve egy-egy héliummal felfújt lufi, a színpad szélén, ugyanolyan csillogós szalag volt, mint a bordásfalakon. És még ezernyi csodás dísz volt mindenütt. És az a fura, hogy a csarnok végében megláttam Johnt. Pedig mikor elváltunk, ő a másik irányba ment, és nem volt túl bonyolult az út a csarnokba. Na mindegy...
-Ahelyett, hogy itt álldogálnál, és néznél ki a fejedből, segíthetnél is!-szólt rám egy lány.
-Szia, én még új vagyok, úgy hívnak, hogy...
-Nem érdekel, hogy ki vagy, ahogy az sem, hogy új vagy-e, vagy sem. Engem csak az érdekel, hogy vagy segítesz díszíteni, vagy elmész a spotrcsarnokból! Aki nem díszít, az nem  nézheti meg előre a dekorációt!-tette csípőre a kezét-Nos, mész vagy maradsz?
-Maradok...-igazából semmi kedvem nem volt díszíteni, de el nem tudtam képzelni, hogy ezen kívül, még mit csinálhattam volna.
-Akkor tessék-nyomott a kezembe egy tekercs rózsaszín színes szalagot-Látod azt a kék pulcsis lányt ott? Na menj a mellette lévő bordásfalhoz, és tekerd fel minden ötödik sorba a szalagot.
-Oké.
-Akkor mire vársz még? Gyerünk!-mondta, és azzal a mozdulattal meg is fordult, és egy fiút kezdett el kritizálni, hogy nem jó sorendben rakta fel a szalagokat. Mikor odaértem a bordásfalhoz, elkezdtem tekerni a szalagokat, és megszólítottam a kék pulcsis lányt.
-Szia, ő mindig ilyen?-kopogtattam meg a vállát mire felém fordult.
-Mármint Brianna?-nézett rám kérdőn.
-Ha őz aki az előbb kiosztott, akkor igen.
-Igen, ő lesz az-mosolygott-Igazából szerethető lány, csak nagyon szeret parancsolgatni, és főnököt játszani. De a hétköznapokon, nem olyan vészes.
-Akkor jó. Amúgy én Laurel vagyok-mosolyogtam rá én is.
-Linda-fogtunk kezet-Új vagy ugye? Még nem láttalak itt, és olyat se láttam, aki ne ismerné Briannát.
-Igen, az vagyok. De szerintem én most elmegyek, még meg akarom nézni a sulit. Légyszi fölteszed ezt a díszt?-adtam át a megmaradt rózsaszín szalagot.
-Persze-vette el tőlem.
-Köszi, szia.
-Szia.
Ahogy mentem ki a csarnokból, odaköszöntem Johnnak. Nagyon fura volt. Olyan bizonytalanul köszönt vissza, mintha még életében nem látott volna. Mikor a folyosókon mentem megint találkoztam vele. Nagyon gyors ez a gyerek...Fura...
-Szia-léptem oda hozzá-az előbb is köszöntem neked, de te úgy csináltál, mintha nem is találkoztál volna még velem-mondtam neki, kicsit furán méregetve. Azt még mindig nem értem, hogy képes egyik helyről a másikra ilyen szinten ide oda ugrálni.
-Szia, bocsi biztos nem figyeltem-vakarta meg a tarkóját.
-Ja oké. Amúgy nem baj, csak fura volt.
-Oké, de bocsi nagyon kell sietnem-mondta, és már rohant is tovább a csiptetős táblájával a kezében.
Gondoltam, benézekek a büfébe. Kivártam a soromat, vettem egy szendvicset, aztán leültem az egyik padra, ahol éppen John ült. Ez már több mint bizarr...
-Hát te?-kérdeztem, és leültem mellé. Lehet azt hiszi követem...
-Ülök-közölte teljes nyugalommal.
-Azt látom, hogy ülsz, de te az előbb még nagyon siettél, és ezért nem tudtunk beszélni, mi lett ezzel?-néztem rá furán.
-Én nem siettem sehova, nem szokásom-vonta meg a vállát.
-Akkor csak leráztál? Mit kertelsz nekem itt össze vissza? Nagyon furcsa vagy!-kezdett fölmenni bennem a pumpa.
-Nem is ismerlek!!!-akadt ki.
-Mi az, hogy nem ismersz??? Te jöttél nekem és közölted, hogy még találkozzunk!-tártam szét a kezem és megráztam a fejem. Tudja kivel szórakozzon.
-Neked valami komoly bajod van, hogy ilyeneket képzelődsz!
-Tudod mit? Elegem van belőled, és a hülyeségeidből!-kiabáltam a képébe, aztán elmentem a folyosó irányába, és ott meglátam Johnt. Hátranéztem, ott volt John, és éppen a padról fölkelve jött utánam, visszanéztem a folyosó irányába és ott is ott volt John. Nem értettem mi történik. Olyan volt mint egy horrorfilm. Mindkettő John csak közeledett, én meg bepánikoltam, és elsötétült a világ.

~Ájulás után~

-Hahó, Laurel hallasz?-hallotam tompán valaki hangját.
-Nézzétek ébredezik!-most, egy másik hangra lettem figyelmes
-Na végre! Már ideje volt!-ez egy harmadik hang volt.
-Mi, mi történt?-nyitottam ki a szemem.
-Fölébredt!-mondta a két John, én meg újra elkezdtem pánikolni. Ez gondolom meglátta a szememben a "sietős John", és gyorsan hozzátette:
-Ikrek vagyunk-hogy erre miért nem gondoltam? Hülye vagyok...-ő Edward, a tesóm.
-Szia-köszönt integetve, Edward.
-Szia, és sajnálom. Nem akartalak egyikőtöket sem megbántani, csak azt hittem Edward, hogy te John vagy, és hát egy kicsit kiakadtam...
-Megértem, gondolhattam volna arra, hogy te Johnt ismered, mielőtt ilyeneket mondok-húzta el a száját-bocsi, de erre tényleg nem is gondoltam. Tudod, már megszoktak minket, és nem szokott ilyen történni-öltött magára egy mosolyt.
A fiúk kezet nyújtottak, én meg a segítségükkel föltápászkodtam.
-Tudjátok, ez így nem is volt  olyan rossz első nap...
-Jah, legalább eseménydús volt-mondták, és még mindig fogtuk egymás kezét. Úgy érzem, hogy ez, egy nagyon erős barátság kezdete.